Cseri Miklós, Füzes Endre (szerk.): Ház és ember, A Szabadtéri Néprajzi Múzeum évkönyve 8. (Szentendre, Szabadtéri Néprajzi Múzeum, 1992)

BALASSA M. IVÁN: A mándi református templom története

14. kép. A templom úrasztali felszereléséből egy 1603-as datálású, 22 cm magas kanna, KOVÁCS István László rajza megfigyelése alapján is valószínűsíthető: „Itt jegyezzük meg, hogy a hosszfal talpa az épület nyugati végétől a szentély sokszögzáródásának kezdetéig egy darabban készült, megcáfolva azt a korábbi, bár egyéb adatokkal nem alátámasztott sejtést, mely szerint a hajó és a szentély nem egy időben épült".

44 A 16. század végi építés magyarázza a déli és a keleti homlokzat ablakainak elszedett szárfáit és a szamárhátívet formázó szemöldökfáit, a bejárati ajtók és a diadalív takart részeinek igényes kialakítását. Ez ugyanis a gótika - és nem annak szívós továbbélése, ami erre az építési körre nem is nagyon jellemző -, és egyben kivételes példája a későgótikus provinciális faépítészetnek, annak, amelynek emlékanyaga az anyag romlandósága és viharos történelmünk miatt nem maradt fönnt, s melyet eddig jobbára nehezen értelmezhető levéltári adatok alapján próbáltunk meg elképzelni. A templom falának szerkesztési sajátossága, hogy a könyökfák, a hosszirányú vízszintes és ferde merevítések kívülről lapoltak és nem a fal tengelyében csapoltak, mint a 19. századtól fentmaradt, hasonlóan favázas felső-tisza-vidéki parasztházaknál. Ez arra vall, hogy ebben a korai korszakban a gondosan megmunkált épületszerkezeti elemek tapasztatlanok voltak, a homlokzaton megjelentek, azaz eredeti megjelenésében ez egy Fachwerk templom volt. Az épületszerkezeti elemek egykori takaratlanságára vallanak a tapasztás jobb kötését elősegítő bevagdosások is. Ezek ugyanis jól megfigyelhetően eltérnek egymástól, az épület belseje felé lévő gerendafelületeken meglehetősen ritka és nem túlzottan mély bepikkelyezés van. Kívülről a bevagdosás iránya is más, balról jobbra, illetve jobbról balra történt a pikkelyezés és jóval erőteljesebb is. II. építési korszak A 16. század végi és a múzeumban felállítás során rekonstruált „építéskori", azaz 18. század végi állapot között mindenképpen kellett legyen egy (de az sem kizárt, hogy több) nagyobb átalakítás. Erre vall a déli és a nyugati ajtó. Ezek tokja takarja a későközépkori szerkezetet, melyek a takarás alatt meszeltek, tehát későbbiek annál. Az ajtók megjelenéséből és abból, hogy a nyugati ajtót a karzat behelyezésével elvágták, nyilvánvalóan következik, hogy korábbiak, mint a 18. század vége. Pillanatnyilag csak a csarodai templom déli bejárati ajtaja kínálkozik analógiaként, melynek íves felső része és párkányzata pontos megfelelője a mándinak, az ez alatti részen az előbbi helyen két, Mándon csak egy csúcsára állított négyzet ismétlődik koncentrikusan. A négyzetek középpontjában lévő virág mindkét helyen négyszirmú, Mándon azonban gazdagabban díszített. A csarodai ajtószárnyat se tudjuk időhöz kötni, keretének belső ívén egy olyan festés nyomai látszanak, mely 15. kép. A templom úrasztali felszereléséből egy datálás nélküli, 25 cm magas kanna, KOVÁCS István László rajza egyezik a templom 1642-ben készült díszítőfestésével, az ajtólap belsején pedig két 18. századi vaspánt van.

4S Az mindenképpen egyértelmű, hogy az ajtók elhelyezése egyidős lehet egy másik fontos változással, az addig látható épületszerkezeti elemek eltakarásával, azaz amikor kívülről is betapasztották a templomot, hiszen az ajtóval egykorú tok másként indokolatlan lett volna. Feltételezhető, hogy ebben az építési periódusban készülhetett az a festett mennyezet, melynek egyes elemeit a templom különböző részein találták meg. Az ugyanis nem valószínű, hogy a kazetták az I. építési korszakból maradtak volna fent, hiszen ebben az időben még - mint erre az ádámosi 1526-os mennyezet a tanulság - nem a kazettás, hanem a hosszirányú festett deszkamennyezetek voltak a jellemzők. A mándi kazetták között feltűnően sok az átlós szerkesztésű - ez viszonylag késői korra vallana, emellett ez a szerkesztési sajátosság meg is nehezíti az összevetést a környék hasonló emlékeivel. Az biztos, hogy a Csengeren és Gacsályon tevékenykedő Felsőbányai Asztalos István, de az 1760-1780 között Tákoson és Lónyán dol-