Cseri Miklós, Füzes Endre (szerk.): Ház és ember, A Szabadtéri Néprajzi Múzeum évkönyve 8. (Szentendre, Szabadtéri Néprajzi Múzeum, 1992)

HOFFMANN TAMÁS: A faház (domus lignea) a középkori Európában

szerkezet alig tartja meg a tetőzet súlyát. Ezért mindenüt a tetőgerendákat függőleges oszlopokkal támasztják alá, nemcsak az épület végében álltak ilyenek, csaknem mindig a szelement tartva, hanem az épület belső terét is tagolva, támasztékot nyújtva a tető héjazatát tartó gerendáknak. Ezeknek az épületeknek zömében - a ház lakóterének közepén - nyílt tűz is égett vagy, amint ez keleten a házak egy részében szokás volt, kemence. De az utóbbi megoldás gyakran nem a lakóházban adott meleget, hanem a fürdőház vagy a szárító levegőjét forrósította át. A prehistorikus leletek 12-20 m

2 alapterületű lakások maradványai. Kivételek persze vannak, de a zöm meglehetősen kis alapterületű. Meglehet, hogy a nagyobbak a gazdagabb nemzetségtagok családi házai. Mindenesetre az Atlanti-Európában, ahol mindent közös tető alatt találunk a neolitikum óta, olyan csarnokházak épülnek, amelyek istállók, pajták és emberi lakások is egyben. Ám ezek szomszédságában vannak kisebb épületek is, jelezve az épülethasználat és a társadalom szociális különbségeinek funkcionális megosztottságát. Természetesen az egyes épületek rendeltetését illetően még nagyon sok részletkérdés tisztázásra vár és a tudomány berkeiben még sokat fognak vitatkozni az egyes leletekről. Annyi azonban bizonyos, hogy a kereskedelmi központok, a későbbi városok mindenütt a kisebb lakóházakat rejtik a földben. Az Északi-, a Keleti- vagy a Norvég-tenger partján található kikötővárosok központjaiban végzett ásatások során feltárt épületmaradványok valamennyien kis alapterületű, rendszerint egy lakótérre és egy előtérre tagozódó épületek. Ezeknek építési divatja úgyszólván a 13. századig szokványos gyakorlat. A nagyobb házak ekkortájt még csak vidéken épülnek, előkelőségek laknak bennük. A városokban azonban a középkor korai századaiban kialakulnak a telekhatárok és ebből további problémák támadnak. Akár fából, akár időtállóbb anyagokból építkeznek, a házak a kialakult telekhatárokat csak akkor haladják meg, ha tulajdonosuk megvásárolja a szomszéd telket is. Ez pedig eleve megszabja az építkezések egész mechanizmusát, valamint azt is, hogy a házak jobbára nem horizontálisan, hanem verikálisan, emeletek építésével növelhetik belső területüket, noha alapterületük meghaladja már a 150-200 m

2-t. A cölöpfalak függőleges gerendáit azonban a 12. századtól kezdve gerendakeretek váltják fel és valamennyi technikai megoldás (jóllehet már nagyon régen ismert) annak a felismerésnek köszönhető, hogy az ilyen építkezés jóval kevesebb szálfát, gerendát emészt el, mint a korábbi. További változások következnek be a 13. századot követően, amikor megjelenik a tégla és a kő, nemkülönben valamivel később a szobák és a kémények (illetve az egyszerűbb füstelvezetőépítmények) kiképzésének igénye. Mindez meggyorsítja azt a folyamatot, amelynek során az eleddig földszintes faházak emeletekkel egészülnek ki, olyan házakra, ahol a földszinten reprezentatív szoba, mögötte konyha, felettük alvóhelyiség (vagy helyiségek sora) van, és a tetőteret áruraktárnak használják (miért is ez utóbbit cseréppel fedik). Ezek az átalakítások kitöltik a 14-17. századot és egyáltalában nem korlátozódnak Északnyugat-Európára. Jelentős területet hódítanak meg a kereskedelmi útvonalak mentén Közép-Európában is, főleg az Alpokon átvezető hágók és szorosok körzetében, valamint a kereskedelem és az ipar délnémet, cseh és magyarországi városaiban. Ezzel egyidejűleg jelentős átalakulás tapasztalható a vidéken is. Annak köszönhetően ugyanis, hogy a gazdálkodás stabilizálta a falvak népét és a paraszt, nemkülönben a földesúr - jogilag is többnyire szabályozott szerző30. kép. Gerendaszerkezetű kőházak, az emeleti lakórész fala patics. 18-19. század. Lovecs/Bulgária. (A szerző felvétele. 1982.)