Cseri Miklós, Füzes Endre (szerk.): Ház és ember, A Szabadtéri Néprajzi Múzeum évkönyve 8. (Szentendre, Szabadtéri Néprajzi Múzeum, 1992)

HOFFMANN TAMÁS: A faház (domus lignea) a középkori Európában

27. kép. Hasonló korú és jellegű polgárházak, Rouen/Franciaország (A szerző felvétele 1986-ban). ra, a munkaerő költöztetése kifejezetten abból a kényszerből állt elő, hogy az ingatlant (a telket, a házat, a gazdasági épületeket és a szántóföldet, a kertet, a rétet, a legelő és az erdő birtoklásának jogát) nem lehetett valamennyi örökös között szétosztani, mert a birtok elaprózódása sem a parasztnak, sem a földesúrnak nem állt érdekében. A népszaporulat munkaerőfeleslege tehát elvándorolt, mert egy telepítő - locator - szerződést kötött vele, s egy ideig adómentességet élvezve, letelepedett valamiistenhátamögötti vadonban, mocsaras réten, hogy azt kultúrtájjá változtassa, majd fizesse az adót. Ennek az elvnek az érvényesítése révén a 10-18. század között terjeszkedett a feudális gazdálkodás Európában, így jutott el az Elbától keletre, s formálta át Kelet-Közép-Európa lakosságának életviszonyait. Annak következtében pedig, hogy ebben az övezetben még két évszázaddal ezelőtt is hatalmas fehér foltok éktelenkedtek a kontinens térképén, a keletre tartó áramlás még akkor is javában folyt, amikor a kontinens nyugati részének népfeleslege már a belső vándorlások nyomán sem boldogult és kénytelen volt az Újvilágban partot érni. A faházak áttelepítésének technikai poblémái viszonylag régen ismertek - kiváltképpen a szabadtéri múzeumok szakemberei előtt. A gerendaácsolatók áttelepítése lényegesen egyszerűbb műszaki feladat, mint a földfalú, tőzegfalú épületeké vagy a paticsfalú házaké. Meglehetősen sok ismerettel rendelkezünk arra vonatkozóan is, hogy az utóbbi századokban bontott épületekből (főleg a szokványosnál nagyobb méretű csűrök, pajták ezek, amelyek a fogyó erdők szálfáiból már-már előállíthatatlannak tűnő ácsolatok) igyekeztek valamely uradalomban egy másik majorban szükségesnek tűnő épületet összeállítani. De nemcsak ezek a gazdaságossági meggondolások játszottak szerepet, hanem azok a középkor évszázadaiba visszanyúló szokások, amelyek megengedték a még kevés szántóföldön gazdálkodó parasztoknak, hogy közbirtoklású erdeikből kivágott fákból mezőgazdasági szerszámokat, a háztartások felszerelési tárgyait vagy kisebb (szállítható) épületeket (elsősorban ólakat) állítsanak elő, majd készítményeiket többnyire tutajokon szállítva - a fában szegény vidékeken - a vásárokon - élelmiszerekre cseréljék. A múlt század végén még aránylag sok falu élt ebből a Kárpátok hegyei között, a mai Szlovákiában, Kárpátalján és Erdélyben, aminthogy a jelenség jól ismert a svájci, az osztrák és a bajor Alpok hegyeinek eldugott településeiről is. A házakról szólva viszont más a probléma. Nevezetesen az, hogy viszonylag későn alakul ki az a felfogás a jogi gondolkodásban, amely szerint a ház a telek szükségszerű tartozéka, s mint ilyen, lakójának elidegeníthetetlen tulajdona. Csak a 12-13. századi törvénykezési gyakorlat kezdi érvényesíteni ezt a meggondolást, alkalmasint a skandináv joggyakorlatban, a Sachsenspiegel alkalmazóiban és Itáliában a longobárd hűbéri jogban. Ugyanakkor még a 14—15. századból is aránylag sok olyan jogforrás maradt ránk, amelynek szerzője magától érthetődőnek tekintette a házak szállíthatóságát. Ez 28. kép. Falukép Sebastian Münster „Cosmographia" c. könyvében, 1544-ből.