Cseri Miklós, Füzes Endre (szerk.): Ház és ember, A Szabadtéri Néprajzi Múzeum évkönyve 8. (Szentendre, Szabadtéri Néprajzi Múzeum, 1992)

SZILÁGYI MIKLÓS: 100 év építkezési gyakorlatának változásai egy kisújszállási gazda emlékezetében

16. Ezt a falazatot a szakirodalom vertfalnak nevezi, és például GILYÉN Nándor a Nagykunságot nem sorolja az ilyen falazótechnika legjellemzőbb területéhez (BARABÁS Jenő-GILYÉN Nándor 1987. 61-62.) GYÖRFFY István (1942. 81.) is leírta, megjegyezvén, hogy „a vertfal a Kunságon nem használatos. Említették ugyan Kunhegyesről és Kisújszállásról, de lehet, hogy a fecskerakással tévesztik össze. A vertfal hazája Fegyvernek. Itt csaknem kizárólag így építkeznek." 17. BARABÁS Jenő-GILYÉN Nándor (1987. 63.) hasonlóan az építés egyszerűbb és gyorsabb voltával magyarázza a vályognak mint falazóanyagnak XIX. századi rohamos elterjedését. 18. A kútásók azért sem lehettek alkalmi napszámosok, mert a helyi újság már 1891-ben közzétette azt a kereskedelmi miniszteri állásfoglalást, miszerint aki kútmélyítést végez napszámért, s iparigazolványa nincs, kihágást követ el, mint kontár büntetendő (Kisújszállás I. 1891. szept. 20. 38. sz. 2.) - ZSOLDOS István (1988. 133.) 1935-ös adatra hivatkozva az iparosok között emlegeti a kútásót. 19. A kútásás munkamenetét s az ott 60-70 évesnél nem régebbi segédeszköznek, a bodonnak (Orosháza és Szeged környékén viszont ravasnak, árkusnak) a használatát Szeghalomból mutatta be SZABÓ Ferenc 1965. 81-92. - A kútásó ,,szegénv ember" jellemzésére lásd KISS Lajos 1981. I. 235-237. 20. SZABÓ Ferenc (1965. 87.) viszont úgy értesült, hogy „az alsó bodonkarika alá ástak, s fokozatosan süllyesztették a téglával telerakott, súlyos bodont." 21. A Hortobágy-széli Tiszacsege melletti Kecskés-puszta Kisújszállásnak a 19. század folyamán megvásárolt, s a két világháború között is használt külső legelője volt. (Lásd részletesen BENCSIK János 1975. 233-283.; ZSOLDOS István 1988. 44-52.) Nemcsak Szabó Lukács, de a 60-70 éves generáció majd minden tagja is őriz személyes emlékeket az oda vezető kb. 80 km-es útról s a legelő építményeiről, mivel leveréskor rendszerint gyalog tették meg az utat. 22. Lásd GYÖRFFY István (1942. 68.) adatát a bojtár által kötéllel segített itatóvíz-húzásról. - A kútformák, így a 2-4 gémű hortobágyi itatókutak összefoglalása és fényképei: BALOGH István 1980. 362-364. 23. A kemenceépítés ugyanilyen módszereit ugyanebben a relatív kronológiában mutatta be a Nagykunságból GYÖRFFY István 1942. 106. - A lécvázas s az újabb cserépkemence építéséről ismerünk viszonylag új keletű, hasonlóan érzékletes leírásokat is, (például NAGY Gyula 1975. 225226.) - Lásd még KISS Lajos 1958. 98. véleményét, aki szerint csak 1880 körül kezdtek vázat is alkalmazni a sárból felrakott kemencéknél. - A szórványadatok teljesség-igényű összegyűjtését és értelmezését SABJÁN Tibor (1988, 1990 előbb egy népszerűsítő szándékú kismonográfiában, majd a kemencék bontásának tapasztalatait is hasznosító tanulmányban megnyugtatóan elvégezte.) 24. SABJÁN Tibor (1988. 61.) szerint az ilyen célra gyártott ún. kiflitéglák néhány helyütt jelentek meg a századfordulón, de inkább külső kemencéket építettek belőle, csak a módosabbak használták szobai kemencéhez. (Tartalmilag hasonlóan, Hódmezővásárhelyre vonatkoztatva: KISS Lajos 1958. 99.) 25. A kemencerészek neveihez lásd BARABÁS Jenő Szolnok megyei atlasz-kommentárját: SZABÓ László-CSALOG Zsolt 1974. 243-247. 26. GYÖRFFY István 1942. 100-104. szerint Karcagon s tőle nyugatra hiányzik a konyha középpadkája, a kemence szája előtti padkán főznek. A kemence előtti-, illetve a középpadka alföldi elterjedésének történeti és recens adatait JUHÁSZ Antal (1989. 195-209.) gyűjtötte össze és értelmezte. 27. A „Szolnok megyei néprajzi atlasz" mind a cserépfazékban, mind az öntöttvas lábasban, szabadtűzön, illetve kemencében főzés megye-beli elterjedését térképezte; lásd FÜVESSY Anikó kommentárját: SZABÓ László-CSALOG Zsolt 1974. 277-280. 28. GYÖRFFY István (1942. 108.) szerint „a patka ajtófelőli végén egy 3-4 tenyérnyi magas ülőke van, a kuckó vagy kucik", ahol az öreg gazdaasszony fonni szokott. „Jómódú madarasi házaknál, ahol deszkapatka van, a kuckó ladikszerű és teteje felnyitható, törülközőt, szappant stb. tartanak benne." 29. A trágya (gané) kivetését és tüzelőként való felhasználását GYÖRFFY István (1943. 156-160.) 1910-es közleményéből ismerjük. Bár GYÖRFFY azzal fejezte be akkor az ismertetést, hogy „ma már kissé a ganéjtüzelés is hanyatlott [. . .] a tűzifa terjed s a nép a trágya talajjavító hatását jobban értékeli", a közelmúltat is megérte a ganévetés. Ezt bizonyítja, hogy egy kisújszállási kulákot azért ítéltek el az '50-es évek elején, mert ganét vetett. A száradó ganékúpokról még az 1960-1970-es években is készültek néprajzi fényképek, (például SZABÓ László-CSALOG Zsolt 1974. Képmelléklet 73. - Lásd ehhez FÜZES Endre kommentárját: 274.; BELLON Tibor 1979. 177., 200.) - 1920ban egyébként újságban hirdetett árucikként is felbukkant 150, illetve 300 darab száraz tőzeg. (Kisújszállás és Vidéke XXVIII. 1920. jan. 25. és febr. 8. 4. és 6. sz.) 30. NAGY Gyula (1975. 236.) a Vásárhelyi-puszta tanyáinak jellemző bútordarabjaként emlegeti a toliágyai. 31. A péce szót néhány szótárunk (feltűnően kevés adattal!) 'határpózna, határpont, jel' jelentésben közölte: (CZUCZOR Gergely-FOGARASI János, 1870. V. 130.; SZINNYEI József 1897-1901. II. 101.; BENKÖ Loránd 1976. III. 141.) Az építőpécének azonban sem a nyelvjárási, sem a népi építészeti irodalomban nem találtam nyomát. Sz. L. egyébként 'longométa játékban határvonal v. pont' jelentésben is használta egy másik beszélgetésünkkor a péce szót („. . . vót egy, úgy hittak: péce, oda ki kellett szaladni, meg vissza a pécéig."). 32. A nagykunsági gazdaportákon eléggé gyakori sütőházakról lásd: GYÖRFFY István 1942. 85. - Ugyanezek a bihari tájon: VARGA Gyula 1991. 147-149. 33. GYÖRFFY István (1942. 63.) a közölttel egyezően ismertette a vályogkerítést, azt azonban nem említette, hogy Kisújszálláson jellemző lett volna. - A vályogkerítések terjedéséhez nyilván hozzájárult, hogy a Jászkunságban már az 1802-ben kurrentált „építési regula" előírta: „a házak közt lévő kerítések földből, sárból, vályogból s más tüzet nem fogható matériákból készíttessenek." (GYÖRFFY István 1943. 132.) Századunkban a vertfal- és vályogkerítések csak az Alföld néhány településén voltak igazán jellemzőnek tekinthetők, (például Szegváron: BARTUCZ Lajos 1910. 35.), az építkezési-települési tanulmányok szerzői - a deszkakerítésekhez képest - inkább ritkának minősítették, (például Békésen: BANNER János 1911. 132.), a Sárréten pedig nem is építettek ilyen kerítéseket: (DÁM László 1975. 38.) 34. A helytörténeti irodalom idevágó adataiból lásd például: SZABÓ Lajos 1987. 200-201. 35. FÜZES Endre (1984. 58.) szerint a Tiszától nyugatra, az Alföld nagy részén - a készítőkre utalva - tóthombárnak nevezték a gabonásládát. A vásározó-faluzó szlovák vándorárusok - állapította meg - a Nagykunság déli részéig jutottak el. CSILLÉRY Klára (1991. 490.) hódmezővásárhelyi 181 l-es levéltári adatot is idézett az „életestót hombárra". - A régiesebb gabonatárolási módok közül a vermelésről nincsenek személyes tapasztalatai Sz. L-nak, csupán lakókörzetének Vermeshát nevéből asszociált (teljes joggal: SZABÓ Lajos 1987. 147-148.) a valamikori vermekre; az egyetlen boglyaalakú gabonást pedig a Kecskésre vezető út mentén, talán Kunmadarason vagy Nagyivánon látta, (vö. FÜZES Endre 1984. 130-140.) 36. Az ácsolt technikájú gabonásládák űrtartalma 10-15 és 2025 q között váltakozott: (FÜZES Endre 1984. 54.) ez a példány tehát valóban a legnagyobbak közé tartozhatott. 37. FÜZES Endre - különböző vidékekről - sok ilyen fényké-