Cseri Miklós, Füzes Endre (szerk.): Ház és ember, A Szabadtéri Néprajzi Múzeum évkönyve 8. (Szentendre, Szabadtéri Néprajzi Múzeum, 1992)

KECSKÉS PÉTER: Présházak és pincék a Dél Dunántúlon

Kecskés Péter PRÉSHÁZAK ÉS PINCÉK A DÉL-DUNÁNTÚLON Bevezetés A 18-19. százdi gazdasági irodalom, de a mai gazdaságtörténeti és néprajzi kutatás is a Dunántúl szőlő- és borkultúráját területi és „fejlettségi" szempontból két részre osztja. A Buda-Pozsony-Sopron-Kőszeg-Keszthely-Székesfehérvár városokkal határolt terület, tehát az Észak-Dunántúl szőlőművelése és bortárolása a 14. század óta mind a szőlőfajták és művelésmódok, mind a borminőségek, pincekultúra és borkereskedelem szempontjából élenjárt, előbbre tartott, mint a Balatontól délkeletre és nyugatra eső országrész, amit tágabb értelemben Dél-Dunántúlnak nevezhetünk. Utóbbi terület fáziskésése különösen a 19. században szembetűnő, ahol nagyobb vidékek a filoxéravészig sem jutottak el az árutermelői, minőségi bort előállító szintre. E szembeállítást és leegyszerűsítést csak a paraszti szőlő- és borkultúra egy részére fogadhatjuk el, mint tendenciaszerű jelenséget. Ugyanis az egész Dunántúlt behálózták világi és egyházi uradalmak, szőlőmonokultúrás mezővárosok, virágzó kisnemesi és specializált árubort előállító jobbágygazdaságok.

1 Fenti különbségtevést részben alátámasztották, részben egymásnak is ellentmondóan színezték a történetirégészeti-néprajzi kutatási eredmények: 1. A délnyugat-dunántúli és balatonfelvidéki szőlőkultúra kelta, illetve „pannon gyökerű", „római kori hagyományokon nyugszik", s az Árpád-kori magyar szőlőműveléssel közvetett vagy közvetlen kapcsolatban van. E kontinuitást feltételező vélemény a szak- és nem szakirodalomban egyaránt axiómává vált a szaporodó kérdőjelek dacára.

2 2. Három történeti periódusban jelentős „német hatás" érte a dunántúli szőlő- és borgazdaságot. Az első a 14. században Észak-Dunántúlon a német városi polgárság beköltözésével, illetve térnyerésével.

3 A második a 18. században Kelet- és Dél-Dunántúlra telepített németség orientáló hatásával. Harmadrészt az egész területet ért 19. századi német szakirodalmi és kereskedelmi befolyás, ami meghatározta a magyar szőlőművelés racionalizálását és modernizálását még a filoxéravész előtt.

4 3. Kelet-Dunántúlon, különösen a Duna mentén a 16-17. századtól „balkáni hatás" érvényesült, elsősorban a vörösbor feldolgozásában és tárolásában.

5 4. A „keleti eredetű" magyar fehérbor-kultúra KeletDunántúl bizonyos részein megmardt vagy megújult a 18-19. századi adatok szerint.

6 Nem lehet most feladatunk e vélemények értékelése. Azt azonban meg kell állapítani, hogy a magyarországi szőlő- és borkultúra történeti alakulása egy-egy szegmentumának kiragadása, gazdaságtörténeti folyamatokból izolálása szükségszerűen egyoldalú eredményeket szül. A dunántúli kis- és nagytáji összefüggések feltárására, a belső fejlődés 18-19. századi nyomonkövetésére viszonylag kevés kutatás történt.

7 A magyarországi gazdasági épületek között a présházak és pincék a korábbi néprajzi irodalomban harmadrangú objektumokként szerepeltek. Ezt tükrözte a Magyarság Néprajzában az a rangsor, ami szerint az állattartó és szemtermelő építmények után következtek a présházak, a nyári konyha és a faragószín mellett. FÜZES Endre újabb osztályozását fogadhatjuk el, aki az alapvető termelőtevékenységet szolgáló építmények közé sorolta a borpincét, a tárolófunkciót kiemelve.

8 A feldolgozásokban alapvető problémát jelentett, hogy a szőlőfeldolgozó és bortároló funkciókat szétválasztották olyan területen is, mint a Dunántúl, ahol pedig a présházak és pincék általában egy építményben valósultak meg. Dél-Dunántúl nyugati részén a fehérbor önálló önellátó gazdasági szintjét jól mutatta GÖNCZI Ferenc véleménye: a göcseji parasztnak „ha faluja határában nincs szőlő, a szomszédos vagy harmadik, negyedik szomszédbeli hegyen szerez magának szőlőt. De szőlőjének kell lenni s van, ha szegény is".

9 Ez a 19. században érvényes Belső- és Külső-Somogy területére is azzal a különbséggel, hogy itt az uradalmak nagyobb mértékben korlátozták a paraszti szőlőművelés fejlődését. Baranyában a mecseki Hegyalján már a 18. század végétől szinte monokultúrás szintet ért el a vörösbor előállítása. Délkelet-Dunántúl több területén, de különösen a tolnai Sárközben az állattartás jövedelmezősége mellett fontos szerepet játszott a vörösbor készítése.

10 Tanulmányunkban a 18-19. századi jobbágyparaszti szőlőhegyi szőlőfeldolgozás és bortárolás építményeivel és az azokhoz kapcsolódó berendezésekkel (prések, tüzelők) foglalkozunk. Nem térünk ki a beltelki falusi és mezővárosi házipincés borkultúrára, s nem ismertetjük a szőlőhegyi közösségi (csőszkunyhó, hegységház), uradalmi (vincellérház, dézsmaház), szakrális (útmenti kereszt, kápolna) építményeket sem. A feldolgozásban a szőlőhegy határhasználatáról és a hegyi építmények településtörténeti vonatkozásairól adunk először képet. Ezután a szőlőhegyi építmények funkcionális és alaprajzi rendjét, illetve annak változását ismertetjük. A 19. század közepére vonatkozóan módunkban lesz illusztratív térképen összesíteni a fontosabb építménytípusok elterjedését. A vizsgált terület nagyobb, mint Dél-Dunántúl, mert a jelenségek értelmezéséhez göcseji, őrségi, balatonfelvidéki és mezőföldi adatokat is fel kellett sorakoztatni.

11