Cseri Miklós, Füzes Endre (szerk.): Ház és ember, A Szabadtéri Néprajzi Múzeum évkönyve 8. (Szentendre, Szabadtéri Néprajzi Múzeum, 1992)
DANKÓ IMRE: Az ember és a ház érzelmi kapcsolatairól
Dankó Imre AZ EMBER ÉS A HÁZ ÉRZELMI KAPCSOLATAIRÓL A néprajztudomány számos kiváló hazai és külfödi képviselőjének egybehangzó véleménye az, hogy az ember és a ház között minden kultúrában rendkívül gazdag és erős értelmi, érzelmi és akarati kapcsolat van. Ez a pszichikum egészét érintő kapcsolat elsősorban az individuális, tehát az egyéni pszichológiában adott, de éppen a ház fogalmának széles körű közösségi-társadalmi megalapozottsága következtében a társadalompszichológiában, vagy közösségi pszichológiában, azaz társadalomlélektanban is jelentős tényező.* Ha a házzal összefüggésbe hozható pszichológiai, lélektani tényezőkön áttekintünk, úgy tűnik, hogy a tegnap magyar házával kapcsolatos pszichológiai-lélektani tényezők közül legtöbb érzelmi töltésű. Ezért a régi magyar házhoz az emberek viszonyulása elsőrenden érzelmi kötődés volt. Ez az érzelmi kötődés oly erős, hogy meghatározó módon befolyásolja az embereknek a házhoz fűződő értelmi és akarati viszonyulását is. A házat, bárhol és bármilyen anyagból építették a 18-19. százdban, bármilyen technológiát használtak, az építők saját maguk voltak. Ez még akkor is igaz, ha bizonyos részmunkák elvégzésére mestert alkalmaztak (például kéményrakáshoz), ha néhány beépítésre kerülő alkatrészt (például ajtót, ablakot) készen vettek is, ha az építendő ház tervezésébe mások is beleszóltak. A ház saját építése akkor is igaz, ha a házat helyi, a környezetükben jól tájékozott kisiparosok, építési vállalkozók készítették. A ház ilyen építése saját építés, hiszen a segítségül hívottak egyrészt rokonok, másrészt barátok, szomszédok, kézművesek, kisiparosok, azaz az építkezővel könnyen azonosulók voltak. Az így megépült ház aztán, annak ellenére, hogy esetleg széles körű társadalmi összefogással is épült, egyéni munka, egyéni teljesítmény, mert hiszen minden építési mozzanat, a munkához nyújtott különböző segítségek is személyre szólóak voltak, az építkező egyént tisztelték meg vele. Az így elkészült házat aztán az építkező a készítés jogán is sajátjának, a magáénak tartotta, tarthatta. A ház méretei, külső- és belső arányai, helyiségszáma, a tüzelőberendezés fejlettsége, vagy fejletlen volta és sok más egyéb összetevő, híven tükrözte azokat a gazdasági-, társadalmi- és kulturális viszonyokat, valamint azokat az igényeket is, amelyeket az építő és környezete magáénak tudott, amiben élt. Az effajta építésgyakorlatban szükségszerűen megmutatkoztak egy-egy, kisebb-nagyobb táj, a táji adottságokkal együttélő közösség építési hagyományai is. Ugyanúgy, ahogy helyet kapott benne az egyéni elképzelés, a módosítás, az újítás is. Ez a „magáénak tudás" nemcsak bizonyos tulajdonformát, hanem egy sokoldalú azonosulást is jelentett. Ezt a házzal való azonosulást legjobban nyelvi tényezőkkel igazolhatjuk. A magyar ember számára ez a maga építette és éppen ezért magáénak tudott ház "örök", amit ha esetleg kényszerül is eladni, tudatában továbbra is az övé, a sajátja marad. Pedig a házak eladása "örökáron" történt leginkább. A házat, az "örököt" különben is csak a legvégső szükségben adják el. Az utódok "örökül" kapják az építő gazda, a családfő halála után. A ház a magyar ember tudatában azáltal, hogy ott, benne, a szülői házban született, és azáltal, hogy ott, benne halt meg, sajátos értékkel gazdagodott. A szülőház, vagy szülői ház és a halottas ház kifejezések rendkívül erős, tudatformáló erővel bíró érzelmi kötődést jelöltek. A házba született ember növekedése során azután, a különböző családi- és kalendáris ünnepekhez, valamint jeles napokhoz kapcsolódóan, a szülő-, vagy szülői házhoz kötötten jelentek meg és folytak le a legkülönbözőbb hagyományos életmódbeli események, megnyilvánulások. A lányos ház elé állították a májusfát, lakodalmakkor nagyon vigyáztak arra, hogy mindkét háznak megadják a kellő tiszteletet. Ezért aztán a lakodalom mindkét háznál történt. A menyasszonyt a lányos, vagy menyasszonyos (menyasszonyi) házból kérték ki és kísérték az esküvőre, hogy aztán a vőlegény es házhoz vonuljanak, a lakodalom megtartására. A házhoz fűződő személyes kapcsolatok jelentőségére jellemző, hogy a népi tudat a családalapítást házasságkötésnek nevezi (házasságnak) és népünk csak a házas emberi'vette teljes értékű felnőttnek, függetlenül attól, hogy az új párnak volt-e saját háza vagy sem. Nagyon fontos szempont volt, hogy mind a menyasszony, mind pedig a vőlegény jó házból származzék. Anélkül, hogy a „jó házból" kifejezés részletes elemzésébe kezdenénk, arra hívjuk fel a figyelmet, hogy a „jó házból" kifejezés nemcsak rendezett anyagi körülményeket, viszonylagos jólétet jelentett, hanem a közösség által elismert, morális értékekben gazdag (munkaszeretet, szorgalom, mértékletesség stb.) életmódot is. Ahogy ebből a nyelvi adatból is láthatjuk, a ház szó már itt is többszörös jelentésváltozáson ment át, hiszen a kifejezés - jó házból való - nemcsak házat, sőt egyáltalán nem házat, hanem a kérdéses közösség anyagi-, társadalmi- és kulturális értékrendjének megfelelő életvitelt, életmódbeli állapotot, életszemléletet jelent. Az, hogy a parasztember szereti, ragaszkodik örökéhez, azaz a szülőházához, abban mutatkozik meg leginkább, hogy legfontosabb feladatának tartotta a házáról való rendszeres gondoskodást: állandó javítását, folyamatos tisztán tartását, a ház környezetének rendezését, rendben tartását. Falvainkban, mezővárosainkban, de tanyáink esetében is általános volt, hogy a családfőt, de
