Cseri Miklós, Füzes Endre (szerk.): Ház és ember, A Szabadtéri Néprajzi Múzeum évkönyve 8. (Szentendre, Szabadtéri Néprajzi Múzeum, 1992)

HOFFMANN TAMÁS: A faház (domus lignea) a középkori Európában

aligha tűntek - a kortársak számára sem - időtállónak. Ellenkezőleg, kézzelfoghatóan igazolták lakóik hátrányos szociális helyzetét. Aztán később, a 17. században, amikor a gazdaság aranykorát élte, a tengeri szállítástól remélhette mindenki a legtöbb hasznot. Észak-Hollandiában ezért sok paraszt, noha nem bérlője, hanem tulajdonosa volt már gazdaságának, bárkát vásárolt és nem a házát építette újjá. A favázas, olykor megroggyant épületek még mindig hozzátartoztak a táj képéhez - a zsánerképek festőinek időtálló témát szolgáltatva. Itt csaknem mindenütt kisemberek éltek, nem voltak köztük számottevő szociális különbségek. Alig volt nemes, aki vidéki kastélyban élt vagy a városi kőházban - mint délen. Amint azonban a hajózás konjunktúrája megszűnt, a parasztok is azon voltak, hogy megtakarított pénzükön téglaházakat építsenek maguknak. A polderek lakói - évszázadok nélkülözései után - egy újonnan épült országban érezhették magukat.

x Persze Hollandia példája szinte kivételes. Gazdasági haladása révén a középkorban megalkotott anyagi kultúrája évszázadokkal megelőzte az európai átlag reális szükségleteit. Ez a javarészében mesterségesen teremtett ország, amelynek földjét zömmel a tengertől hódították el, az ősi építkezési eljárásokat azért cserélte fel újakkal, mert azok jobban megfeleltek új, mesterséges környezetének. A téglaégetés még jövedelmet is hozott, elsősorban Angliába exportáltak téglát, mert ott a 16. századi fellendülés évtizedeiben hiány mutatkozott belőle. A faházak építésekor először a helyben található fákat használták fel. Aztán tutajosok és hajók szállították a rönköket. Előfordult, hogy kész épületeket adtak el, vagy telepítettek át (amint erről még lesz szó). Ezekhez szükséges szerszámok úgyszólván alig változtak az elmúlt két és félezer év alatt. Az orosz (és más) néprajzi kiadványokban közzétett szerszámok rajzai szembeötlően hasonlítanak a kelta-kori régészeti leletkataszterekben láthatókhoz.

9 A szekercét ugyan eleinte köpűsnek öntötték. Ehhez a formához még a vaskorban is ragaszkodtak. A kelták azonban már megnövelték a vágófelületet. Ehhez képest a középkori hajóácsok még nagyobb szekercéket használtak, amint ezt a bayeux-i templomi falihímzés egyik ábrája igazolja all. században. Aztán nemsokára áttértek a hajóépítők a fűrészelt deszkák feldolgozására. Vízimalom meghajtású fűrész a 13. század óta működött. Lübeck 1299. évi hajózási és tengerjogi szabályzata már jobb minőségű tölgyfadeszkákból épített hajókról ír. A fűrészelt árunak nemsokára hasznát látták az asztalosok is. Először talán a miseruhák tárolására való ládákat készítették fűrészelt deszkából. Hollandiában (ahol a divat keletkezett) az asztalosok Finnországtól Portugáliáig minden valamire való templomba szállítottak portékájukból. Az Északi- és a Keleti-tenger mellékén a középkor végén még nemigen akadt konkurrensük. Ellenben a délnémet tartományokban és az északitáliai körzetekben az arisztokrácia és a polgárság is hódolt az új divatnak. A holland találmány lényege az volt, hogy egy szilárd keretet készítettek és ebbe csapolták be a vékony deszkákat. Ennek a lapnak neve északnémet övezetekben Wagenschott (tehát a szekérben ide-oda helyezhető válaszfalat jelent), ami arra utal, hogy a bognárok is megkedvelték a technológiát. Aztán a házakba beépített ajtókat is ily módon állították elő. A fűrészelt deszka tehát vízen és szárazföldön egyaránt bevált és egy sor iparágban javította a készítmények használhatóságát. A faipari technológiák iparágai kölcsönhatásban voltak. A középkori hajóépítők felszereléséhez tartozott például az illesztőfejsze (nagy vágófelületével) és a mellfúró. Mindkettőt átvették a kádárok és a bognárok is. Mindenesetre az ácsolt házak, hajók és bútorok bronzkori felszerelése (a szekerce, a fúró, a véső, a keresztfűrész és a kézifűrész) a vaskorban gyarapodott a vonókéssel és a hozzávaló faragóbakkal (ennek mintájára megalkották a tímárok ványolókését és padját, amelynek segítségével a bőrökről eltávolították a felesleges húst és zsiradékot). Ez a felszerelés mintegy két és fél évezreden át elsősorban az ácsok arzenálja volt és lassan átcsúszott a paraszti barkácsolás tartományába. Mindemellet alkalmazását illetően jelentős különbségeket kell feltételezni. Más volt a gótikus templomok tetőszerkezetét készítő ácsok munkakultúrája, mint a falusi barkácsoké, akik favillát és fateknőt készítettek. Azonban valamennyien ragaszkodtak a csőrös vésőkhöz (és a hozzájuk való fabunkókhoz), a vasékekhez (amiket kezdettől fogva gyakorta cseréltek fel faékekkel) és a homorú vésőkhöz (ezeket különösen a bognárok kedvelték), nemkülönben a vaskapcsokhoz (hiszen ezeket aligha nélkülözhették az épületek összeállításakor). A házakon dolgozó ácsok csak kivételesen használtak fel olyan gerendákat, amelyek fűrészmalmokban nyerték el hasáb formájukat. Erre a Hanza-liga városaiban mégis volt példa a 15. század óta. De az építkezések növekvő anyagszükséglete, valamint a műszaki kultúra ugrásszerű emelkedése kellő magyarázattal szolgál. Az igényesebb kivitelezés más téren is követelmény lett, ami megdrágította az építkezéseket. A faházak helyett kőházakat építettek. Vagy legalább téglából húzták fel a falakat. Gyakorta alkalmazták a téglafalban díszítésként a követ. A tartósabb építőanyagok először a templomok falaiban váltották ki a fagerendákat, aztán a nemesek és a tehetősebb kereskedők és mesteremberek lakóházainak építésekor. A kőház (vagy a téglaépület) ugyanis összehasonlíthatatlanul drágább volt, mint a gerendaácsolatú. De időtállóbb és gazdagabban díszíthető. Nem égett le könnyen. Ezek a meghatározó tényezők együttesen csak a városokban voltak jelen és meg is változtatták Északnyugat-Európában a városképet a 12. századot követő három évszázad alatt. Akkoriban tolódott délről északra a gazdaság fókusza. Az Atlanti-óceánhoz csatlakozó tengerek partszakaszain épült városok és a Mediterráneum között - a Szajna és az Elba közötti sávban - húzódó utak mentén szintén városok emelkedtek a vidék fölé. Számos útmenti település vált a tranzit és a helyi áruforgalom csomópontjaivá. A városok mellett a várak, a kastélyok és a kolostorok építkezése is vonzotta a dél-európai hagyományú kő- és téglaépítkezés mesterembereit. Azt követően, hogy a középkori városi forradalom végbement, megváltozott a városkép is. Mind több lett a kő- és téglaépület. Lebontották vagy legalább részben átépítették a faházakat. A faépítkezés tehát a vidék mögöttes téréin rekedt. Itt azonban úgyszólván változatlan minőségben munkált az ácsoknak