Cseri Miklós, Füzes Endre (szerk.): Ház és ember, A Szabadtéri Néprajzi Múzeum évkönyve 8. (Szentendre, Szabadtéri Néprajzi Múzeum, 1992)

MIKLÓS ZSUZSA-SABJÁN TIBOR: Késő középkori szemeskályha Galgahévíz-Szentandrás-parton

7. kép. A rekonstruált kályha elölnézete. SABJÁN Tibor rajza lábazati rész, a felsőt csökkentette az, hogy a legfelső sorba helyeztük a téglalap alakú tálakat. Az így felépített kályha magassága a felső párkányig mintegy 170 cm, a kupolát is hozzáadva körülbelül 210 cm lett (7. kép). A kályha perspektivikus képét az alaprajz és az elölnézet felhasználásával szerkesztettük meg

1

'' (8. kép). A kályha külalakjának alapvető vonásait a forma, a méretek és az arányok, a csempék elrendezése, az oromzat és a tető megoldásai határozták meg. A finomabb képhez hozzátartoznak még a részletekből eredő vonások is. A csempék nagyvonalú szabálytalanságai, a kályha egész felületét behálózó domború fugák kézzel megformált egyenlőtlenségei a kályhának durva, rusztikus megjelenést kölcsönöztek. Valószínűleg az összeépítés sem volt mentes bizonyos szabálytalanságoktól, esetlegességektől.

2

" A robosztus formával, a rusztikus külalakkal jól harmonizálhatott a csempék sötétszürke, fekete színe, melyet a sárfugák és sárpárkányok sárgásvöröses rendszere fogott közre. A kályha felújítása (grafitozása) után az eddig matt felületű csempék csillogóbbak lettek, hatásuk megváltozott, de a nagyvonalú munkát mutató rusztikus jelleg megmaradt: a grafitot sok helyen felkenték a fugák széleire is. A kályha építése A nagy mennyiségű tapasztástöredék lehetővé teszi, hogy a kályha építésére, egyes szerkezeti részletek kialakítására következtetéseket vonhassunk le. Az eddigi vizsgálataink már felvetettek néhány olyan szerkezeti, illetve statikai jellegű problémát, amelynek megoldását - néprajzi analógiák segítségével - sejtettük, de konkrét bizonyítékok nem álltak rendelkezésünkre. Egyedül a nagy falvastagság statikai szerepét sikerült megvilágítanunk,

21 de a széles, sokszor több, mint 1 méter átmérőjű kályhatető építéskori áthidalását, vagy a kályhatorok műszaki megoldását nem sikerült konkrét régészeti adatok alapján megvilágítanunk.

22 A galgahévízi kályha építésekor a csempéket pelyvás, törekes sárba (valójában agyagos földbe) rakták. A csempék összerakásakor a széleik között 0,5-2 centiméteres, sárral kitöltött hézagokat hagytak. A tál alakú szemek sározását először a csempék mélységének a feléig készítették el, majd valószínűleg néhány sor kirakása után hizlalták fel a sárfalat teljes vastagságáig. A kályhafal vastagsága az alsó részen 25-30 cm volt, ami azt is jelenti, hogy a tűz sem itt, sem a felső részben nem érintkezett közvetlenül a szemek fenekével. A kályha alsó részének sorai „U" alakban csatlakoztak a falhoz. Ennek a résznek az építésekor kellett a kályhatorok áthidalását is kialakítani, a fal felőli részen ugyanis valamilyen szerkezetet kell építeni, amely a felső hengeres rész tetemesnek mondható súlyát ezen a szakaszon alátámasztja és biztonságosan megtartja. Mivel ezen a helyen van a kívülfűtős kályha falba vágott szája is, csak boltozatos vagy egyenes áthidalás kerülhet szóba. A galgahévízi kályha építői ide vastagabb veszszőkből hajlítottak boltozatot, melyet aztán sárral tapasztottak be, illetve felső részére sárból készített boltozatot építettek. A vessző - csakúgy, mint a paraszti búbos kemencék építésekor - csak a friss sár tartására szolgált. A boltozat megépítése után a legfelső csempesor szélére támaszkodó deszkákkal erősítették meg az egész szerkezetet (9. kép). Ezek a deszkák, mint egyenes áthidalók, a súlyt közvetlenül a falakra vitték át. A kályha vallanak finom tapasztását az egész kályha elkészülte után alakították ki. Ezért figyelhettük meg a vékonyan leváló sározás alsó felében kézi tapasztás, illetve deszkaerezet nyomait. A kályha építésének másik fontos és rekonstruálható része a kupola kialakításához kapcsolódik. A nagyobbik párkánytöredék elemzésekor már rámutattunk, hogy itt egy megfaragott végű deszkából és vesszőből álló szerkezet maradványait fedezhetjük fel. Az egész konstrukció kúp alakban összetámasztott deszkákból állhatott, melyet vesszőkkel fontak körbe. Ez a szerkezet biztosította a kiszáradásig, illetve a kiégetésig a sárból tapasztott kupola megtámasztását. A váz külső oldalára tapasztották rá, mintegy 3-4 ujjnyi vastagságban a kupola falát, amely a kiégetés után már önhordó szerkezetként működött (10. kép). A fentiekhez hasonló megoldásokat még a közelmúltban is alkalmaztak az alföldi sárkemencék építésekor.

23 Az egyszerű boglya alakú változatok tetejének rendszerint egyenes áthidalást készítettek (11. kép). A 60-80 cm átmérőjű, sárból készült tetők súlyát még könnyen elviselték a karókból, vesszőkből fektetett ideiglenes vázak, de a méteres, vagy méteren felüli, késő középkori kályhatetők esetében már a vízszintes karók alkalmazása a kritikus határig ment el. Nemcsak a tartóváz, de kiégetés után a tető is könnyen leszakadhatott. Valószínűleg ezért alkalmaztak a késő középkori kályhák tetején kupolákat, melyek friss súlyát könnyebben elvisel-