Cseri Miklós, Füzes Endre (szerk.): Ház és ember, A Szabadtéri Néprajzi Múzeum évkönyve 8. (Szentendre, Szabadtéri Néprajzi Múzeum, 1992)

HOFFMANN TAMÁS: A faház (domus lignea) a középkori Európában

8. kép. Falszerkezetek a Keleti- és a Balti-tenger mellékén a 11-13. században (Caune nyomán) használásában. A tégla drága portéka volt. Ennek ellenére számos középület (elsősorban fürdő) laktanya, a gyarmati közigazgatás tisztviselőjének a háza épült téglából a római időkben. Ezt az építészeti kultúrát később a városokban, a majorokban és idővel a kolostorokban tartották fenn. A falvakban a korai középkorban még sehol sem volt szükség házépítéskor téglára, templomokat azonban Nyugat- és Közép-Európában szépszámmal építettek téglából. Aztán köveket faragtak, de a téglafal és a kőből rakott szerkezet megőrizte a faácsolat emlékét. A lényeg az építőanyagok változása. Ezt a folyamatot Hollandiában lehet mindenekelőtt nyomonkövetni. Itt Friesland-ban a 12. században először egy ciszterci kolostorépítkezésnél oldották meg a feladatot téglával. Minthogy a legtöbb tartományban (főként a tenger partvidékén) faanyagban és kőben hiányt szenvedtek, már a 13. században mind többen építettek téglából. A 14. században a folyami iszapból égetett tégla iparszerű előállítása meglehetősen általánossá vált. A változást nemcsak a fahiány motiválta, hanem az a tény, hogy a várak, kastélyok és városfalak építéséhez - a gyúlékony fa helyett - tűzálló téglát kellett használniuk. A vársokban ugyanis gyakoriak voltak a tűzvészek. A hatóságok tehát azon voltak, hogy a polgárok a gyúlékony tetőborítást (szalma, nád, zsindely) cseréppel

5 váltsák fel. Mindenütt szorgalmazták az időtálló anyagok használatát. Különösen azóta, hogy lőport alkalmaztak az ostromlók. Az ágyúgolyók ellen a téglameg a kőépítmény ellenállóbbnak bizonyult, mint a fagerendák ácsolata, de nem az idők végtelenségéig. Például Dél-Európában a lakótornyok kőből épültek, majd mindinkább téglából. Eleinte valamennyinek az ablakait olyan magasan hagyták szabadon a talajszint felett, hogy nyíllal ne tudjanak belőni a nyílásokon. A lőpor és az ágyúgolyó ellen azonban már nem tudtak védekezni, akárhogyan is építették az ablaknyílásokat. A 15. század második felében fel is hagytak Itáliában a toronyházak építésével.

6 Egyébként is új divathullámok csaptak át a városok felett, nemcsak délen, ÉszaknyugatEurópában is. A polgárok (elsősorban a kereskedők) időtálló házakat akartak építeni. A kő és a tégla ezért lett kedvelt. De eleinte próbálkoztak fával is. ÉszakHollandiában például a gerendavázas paticsházakat úgy építették át, hogy a vesszőfonat helyett deszkákat zsilipeltek a falakba a 15-16. században. Ennek a technikája elsősorban Amszterdam és Dodrecht műhelyeiben alakult ki, ahova tutajon úsztatták a rönköket. Itt széllel hajtott fűrészmalmokban dolgozták fel a szálfákat. Persze a deszka zömét hajókba építették be, nem pedig házakba. De az ipar virágzott. Amszterdam környékén a város még erdőket is telepített. A sűrűn beépített és mind kisebbre osztott telkeken épült városokban azonban a faépületnek semmilyen jövője nem lehetett. Időtlen-idők óta tűzveszélyesek voltak az ácsolatok. Eleinte a szalma-, nád- és zsindelyborítást cserélték ki cserépre. (A legtöbb európai nyelvben a zsindely és a tetőcserép ugyanazt jelenti ennek következtében!) A 13. században már a megkezdett javítgatásokkal sem mentek sokra. A kereskedők ugyanis árukészleteiket házuk lakótere feletti szintet hasznosítva, illetve a tetőteret teletömve raktározták. A tűzveszély és a készlet nőttön-nőtt. Az egyetlen, ám igen költséges megoldást a faragott kő vagy az égetett tégla kínálta. Mindkettőt alkalmazták a 13. század óta. Majd később, amikor a mezőgazdaság kilábalt középkorvégi súlyos kríziséből