Cseri Miklós, Füzes Endre (szerk.): Ház és ember, A Szabadtéri Néprajzi Múzeum évkönyve 7. (Szentendre, Szabadtéri Néprajzi Múzeum, 1991)

NOVÁK LÁSZLÓ: A nagykőrösi ház a 17-19. században

Nóvák László A NAGYKÖRÖSI HÁZ A 17-19. SZÁZADBAN A város településszerkezete Nagykőrös az Alföld, szűkebb tájegységet tekintve a Duna-Tisza egyik legjellegzetesebb települése. Évezre­des múltra tekint vissza. A történelem viharai meg-meg­tépázták, ám a település nem pusztult el, kontinuusnak tekinthető. A kedvező földrajzi fekvés, s a helyi ener­giák a városiasodás irányába fejlesztették. A 15. század­ban mezőváros, oppidum rangot nyert. Ezt a kiváltsá­gos, illetve szabadalmas állapotot mindvégig megőrizte, sőt, a török hódoltság korában (15-17. század) kiteljesí­tette autonómiáját. 1 Nagykőrös mezőváros jellegzetes halmazos szerkeze­tű, kertes település. A város központjában, a városháza és templom környékén alakult ki a vásárközpont, a piac­tér, amely körül zeg-zugos, kanyargós utcás belső terü­leten épült ki a "város". Itt a lakóházak szabálytalan alakú fundusokon sorakoznak. A házak mellett csupán sertés- és tyúkólak találhatóak. A belső városközpontot árok és sövénykerítés övezte, oda a főbb utakon csupán kapukon keresztül lehetett bejutni (északon a Ceglédi, keleten a Szolnoki, délen a Kecskeméti és nyugaton a Budai kapun). Az árkon kívül, szintén halmazos foltok­ban, kerítéssel, garágyá\a\ védett területen sorakoztak az aklok, akolkertek. E kertség funkcionálisan szorosan kapcsolódott a városközpontban lévő házas portához. Annak távolabb elhelyezkedő gazdasági udvarát ké­pezte az akolkert. Benne gazdasági épületeket emeltek, a kezesjószágot is ott tartották. E kertségek a demográ­fiai tényezők következményeként, a 19. század elején kezdtek beépülni lakóházakkal is. Azaz, a 19. század első felében szűnt meg a "kétbeltelkűség", Nagykőrös funkcionálisan megosztott, kertes településszerkezete. 2 A mezőváros megőrizte ezt az ősi települési struktú­rát. Napjainkban is jól elkülöníthető a belső városköz­pont lakóházakkal zsúfolt területe az egykori kertségek­től. ahol a szabálytalan, tágas területen sorakoznak az épületek. Különösen nagy pusztítás csupán 1826-ban érte a várost. Ez év április 15-én, szeles időben leégett a város keleti része, a központtól kifelé haladva a Szol­noki út mentében. A tűz átterjedt az akiokra is. A tűz­vész martalékává váltak 478 porta házai és melléképüle­tei, 94 akol, valamint négy szárazmalom. 3 A tűzvész után mérnökileg szabályozták a leégett településrészt, szabályos utcahálőrzatot alakítottak ki, a házas telkekkel együtt. A város nyugati fele épségben maradt, halmazos településszerkezettel, kanyargós utcákkal, szabálytalan alakú fundusokkal. E területen, a Homokoldalon és a Tobánban (a város északnyugati része) maradhattak meg legtovább a hagyományos építészet legrégibb emlé­kei. A városközpontban, az újjáépített keleti városré­szen, valamint a főbb útvonalak mentében tünedeztek el leghamarább a régi építmények, s jelentek meg a hagyományos alaprajzú, de korszerűbben megépített házak, egyéb épületek. Építőanyagok Az építkezés lehetőségeit alapvetően a táji környezet határozza meg. Nagykőrös a Duna-Tisza közi homok­hátságon helyezkedik el. A határ nagy területét homok­talaj borítja. Itt található a Nagyerdő, a szőlőskertek, valamint a legelők (Alsó- és Felső-járás). Az alacso­nyabb fekvésű, s kötöttebb talaj szerkezetű határrészek a rétgazdálkodásnak biztosítottak kedvező feltételeket. Nagykőrösön a legfontosabb építőanyag a föld. Az agyagos földet törekkel, szalmával összedolgozva sárfal készítésére használták, vagy vályogot vertek belőle. Rit­kán a nyers földből vertfalat is csináltak. Az agyagos föld tégla- és cserépkészítés számára is alkalmas. Nyersen, szárítva, de szélesebb körben égetett formában építkez­tek belőle. Mivel a városi - és felsőbb - hatóság szorgalmazta a szilárdabb és tűzbiztonságosabb anyagból történő épít­kezést, természetes dolog, hogy maga Nagykőrös városa járt élen, mutatott példát a körösiek számára. A városi tanács a középületeket (városháza, kaszárnyák, lakóhá­zak a városi alkalmazottak számára, vendégfogadók stb.) rendre téglából és vályogból építette. A 18-19. századból bőséges levéltári forrásanyag áll rendelkezé­sünkre bizonyságul a fontos építőanyagok előállítására. Vályogot és téglát helyben készítettek, de szükség ese­tén vidékről hozatott a magisztrátus. 4 A vályogvetéssel alacsonyabb társadalmi réteghez tartozó egyének foglal­koztak. Aki ridegként megvetette a lábát a mezőváros­ban, igyekezett itt is maradni, s szívesen vállalkozott cseléd és egyéb munkákra. Gyakran nevük sem vált is­mertté, csupán keresztnevük, s a foglalkozásuk révén ragadványként jutottak vezetéknevükhöz. Ilyen rideg ember volt "Vajog András", aki csekély, mindössze 71 dénár adót fizetett 1790791-ben. 5 A szükségleteknek megfelelően vidékieket is megbí­zott a város munkával, s onnan vásároltak is vályogot.' 1 A város nagy mennyiségben gyártatott téglát is a külön­böző építkezésekhez. A vályoghoz hasonlóan helyben készíttette, vagy vidékről hozatta be a téglát. Tudjuk, hogy 1738. augusztus 22-én és 30-án a "Tégla Csináló Tótnak", "Tégla Vető Tótnak" összesen 11 forintot fize-

Next

/
Thumbnails
Contents