Cseri Miklós, Füzes Endre (szerk.): Ház és ember, A Szabadtéri Néprajzi Múzeum évkönyve 7. (Szentendre, Szabadtéri Néprajzi Múzeum, 1991)

SABJÁN TIBOR: Népi cserépkályháink esztétikai vizsgálata

1 2 3 Összefoglalás Amint láttuk népi cserépkályháink nem egységesek. Technológiában, időben és - számunkra most a leginkább érdekes - díszítményekben három nagyobb csoportot különíthetünk el. Az elsőbe tartoznak a szemeskályhák, melyeknek szerkesztési elvei, formai és csempekészítési hagyományai késő középkori eredetűek, díszítményeik azonban már a népművészet törvényszerűségei szerint alakultak, annak ellenére, hogy 17. századi maradványok is kimutathatók bennük (10. kép). A 17. századi úri előzményekre visszavezethető középpárkányos táblás kályhák egyaránt őrzik a korabeli díszítőeljárások hagyományait és a népművészeti előadásmód jellegzetességeit. A rátétes díszítésű táblás kályhák és a csempekályhák azonban már nem kapcsolódnak a népművészet formavilágához, díszítményeikben a kor művészeti, iparművészeti stílusai érvényesülnek, A fenti tagozódás jól kifejeződik a kályhákat előállító mesteremberek társadalmi helyzetében is. A szemeskályhákat készítő fazekasok paraszti környezetben élnek és kifejezetten a falusi vevőkörnek dolgoznak. Működésük és ízlésviláguk legtöbbször a népi fazekasközpontokkal kötődik össze. Ezzel szemben a táblás kályhák készítői inkább városi, mezővárosi környezetben élnek, vevőkörükhöz a paraszti és a polgári lakosság egyaránt hozzátartozik. Régebbi eredetű termékeik úri és népművészeti díszítményeket őriznek, míg az újabb kályhafélék már nem kötődnek a népi hagyományokhoz. A csempekályhák készítőinek működése a nagyobb városokhoz, illetve a jelentősebb agyagipari központokhoz kapcsolódik. Ezek a mesterek életformájuk, ízlésviláguk alapján a városi polgársághoz tartoznak. 6. kép. 15-17. századi párták régészeti ásatások leleteiből