Cseri Miklós, Füzes Endre (szerk.): Ház és ember, A Szabadtéri Néprajzi Múzeum évkönyve 7. (Szentendre, Szabadtéri Néprajzi Múzeum, 1991)

J. GERAINT JENKINS: Wales örökségének értelmezése

3. kép. A walesi népviselet modern, turista variációja, ahogy azt egy korabeli konyharuhán ábrázolták. A hárfát hagyományos walesi hangszernek tekintik meg a pusztulástól, tizenkét posztógyárat és „Wales nagyszerű kisvasútjaiból" egy egész hálózatnyit. Ha bármikor be akarnak zárni egy szénbányát, valakinek, valahol lesz egy terve arra, hogy azt konzerválni, és végül hozzáférhetővé kell tenni a nagyközönség számára, a biztonság csaknem megoldhatatlan problémái, és az óriási költség ellenére, ami egy nagyméretű ipari műemlék megőrzésével és karbantartásával jár. Nyilvánvaló, hogy az ipari anyagok gyűjtése esetén, nagyon nagy gonddal kell kiválasztani és szelektálni a példányokat. Már ma is nehéz, és a jövőben még nehezebb lesz meghozni a keserves döntést, minek az eltűnését engedhetjük meg, mert a megőrzés minden aspektusa szempontjából létfontosságú a szelekció. Ahogy a 19. és 20. század egyre inkább a múltba tűnik, az a feladat, hogy a látogatók számára érthetővé tegyük az ember örökségét és tevékenységeit, egyre bonyolultabbá válik. Fontos, hogy valamilyen következetességet vigyünk a tárgyak és emlékek gyűjtésébe, méghozzá igen sürgősen. A megőrzés helyes politikájának kulcsa a mélységi kutatómunka, ami meghatározza mi az ami jelentős és megőrzésre érdemes. Alapkutatások nélkül sohasem lehetünk biztosak abban, hogy a megőrzött helyszínek és összegyűjtött tárgyak hozzátartoznak a történethez, amit bemutatunk. A tervszerűtlen, összevissza gyűjtemények ideje régen elmúlt és nem szabad, hogy ezzel foglalkozzanak azok, akik közelről érintve vannak az örökség értelmezésében. A walesi gyapjúipar múzeumát sohasem alapították volna meg a távoli Drefach Felindre faluban, nyugat Walesben, ha a walesi gyapjú textilipar történetének kutatása nem történt volna meg előzőleg. Csak intenzív történelmi és nemzeti kutatások, tanulmányok eredményeképpen vált lehetségessé, hogy rámutassunk, Drefach Felindre a megfelelő hely ennek a legfontosabb walesi iparnak az értelmezésére. A tárgyi gyűjteményeknek is kutatómunka eredményeképpen kell létrejönni, mind extenzív, mind intenzív szinten. Egyetlen múzeum, legyen bármilyen nagy is, sem remélheti, hogy nyilvántartja, nem is beszélve arról, hogy összegyűjti a szerszámok, eszközök, háztartási tárgyak, bútorok, laké>helyek és műhelyek végtelen változatosságát, amit az emberi értelem létrehozott a századok során. Bármilyen nagy is legyen egy múzeum, bármilyen bőségesek legyenek pénzügyi forrásai, a megőrzésre érdemes tárgyaknak csupán egy kis részét tudja befogadni. Egy múzeumnak az a kötelessége, hogy tükrözze a közösséget, amelyet szolgál és a közöség életének alapos ismerete és megértése az előfeltétele egy gyűjtőprogram beindításának. Értelmezés és nosztalgia A történelmi épületek és tárgyak közül, amelyeket megpróbálunk megőrizni, sok romantikus és nosztalgikus gondolatokat ébreszt. Sok kiállítás van például, ahol a vidéki élet erényeit magasztalják, a közeiműit idilli létére most a 20. században vágyakozással gondolunk vissza. Valóságos kép ez? Wales legnagyobb részén bizonyára nem, mert egy viszonylag szegény közösségben, ahol a határ a megélés és az éhezés között igen keskeny volt, egy földművelő családnak saját forrásaira kellett támaszkodni fennmaradása érdekében. Nagyon sok farmernek az élet folytonos harcot jelentett a páfrányok, a rekettye és a hanga ellen, amelyek állandóan azzal fenyegettek, hogy elfoglalják kis angol holdnyi művelhető földjét. A zuhogó esők és a sivár feltételek szüntelen küzdelmet jelentettek az elemekkel, és a föld nagyon könnyen elmocsarasodhatott. A hegyoldali farmer jövedelme szükségszerűen igen alacsony volt, és terményei közül igen keveset tudott volna jó pénzért eladni a szabad piacon. A magasabb terméseredmények elérésének nagyon szigorú korlátai voltak. A művelhető főid kiterjesztésének kilátásai igen gyengék, a magasan fekvő legelők pedig terméketlenek voltak. A hegyvidéki farmer sohasem tudta megengedni magának, hogy megvásárolja azokat a bonyolult és drága szerszámokat és mezőgazdasági eszközöket, amelyeket a szerencsésebb síkvidéki földművesek igényeltek. Nem is tudott továbbjutni soha a legalapvetőbb élelmiszereknél, amiket ő maga termelt meg a családjának. Ha meg akarta művelni és be akarta keríteni kis földjét, a körülmények arra kényszerítették, hogy saját találékonyságára támaszkodjék, és a lehető legjobb hasznát vegye a rendelkezésre álló korlátozott forrásoknak. Sajnos, eddig még nem láttam olyan értelmező kiállítást Walesben, amely azt a feladatot tűzte volna maga elé, hogy bemutassa az élet szegénységét és nyomorúságát a walesi felvidékek földjein.