Cseri Miklós, Füzes Endre (szerk.): Ház és ember, A Szabadtéri Néprajzi Múzeum évkönyve 6. (Szentendre, Szabadtéri Néprajzi Múzeum, 1990)

DÁM LÁSZLÓ: Adatok a Garam menti szőlőhegyek népi építkezéséhez

Dám László ADATOK A GARAM MENTI SZŐLŐHEGYEK NÉPI ÉPÍTKEZÉSÉHEZ A szőlő- és a bortermesztés a parasztság életében mindig fontos szerepet játszott, függetlenül attól, hogy a paraszti gazdaság a bortermelésen alapult-e vagy csak a földművelésnek és állattenyésztésnek alárendelve kiegészítő gazdasági tevékenység volt. Ennek okait a szőlőföld különös jogi helyzetében kell keresnünk. A szőlő ugyanis sohasem tartozott szervesen a jobbágyi telekszervezethez, mert ugyan a földesúr tulajdonát képezte és használatáért a jobbágy különböző szolgáltatásokkal fizetett, de gyakorlatilag ezzel a földterülettel szabadon rendelkezett. Különösen megnőtt a szőlőföld feletti paraszti önrendelkezési jog az úrbérrendezés, majd a jobbágyfelszabadítás után.

1 A szőlőhegy figyelemreméltó igazgatási önállóságot élvezett, életét már a középkor folyamán a községi önkormányzati szervek és elöljáróságok mellett saját képviselettel és törvényekkel, artikulusokkal rendelkező hegyközségek vagy hegybirtokosságok szabályozták, ahol a különböző jogállású és társadalmi helyzetű tagok egyenlő jogokkal rendelkeztek, s a szabályok éppen úgy kötelezőek voltak a földesúrra, mint a zsellérre.

2 A szülőföld emellett minden határhasználati formában kívül esett a nyomáskényszeren, tehát állandó terület volt, amely lehetővé tette, hogy a szülőföld használója, illetve tulajdonosa állandó - a bor tárolására és a szőlő feldolgozására szolgáló építményeket emeljen, s ezáltal egy, a beltelekről a határba helyezett, részfeladatokat ellátó üzemközpont jött létre, amely azonban nemcsak munkahely, hanem a nagyobb szőlőmunkák idején ideiglenes lakóhely, sőt szórakozóhely is volt. Mindez egyes esetekben arra is lehetőséget nyújtott, hogy a különböző tilalmak ellenére a szőlők lassan benépesedjenek, állandó lakóhellyé, sőt faluvá fejlődjenek.

3 Jelen tanulmány a Kisalföld nyugati peremvidéke néhány, a Garam folyó völgyében fekvő településének szőlőbeli építkezését foglalja össze. A helyszíni terepmunka során, amelyet 1974-ben, a Magyar Néprajzi Társaság szervezésében végeztem, nyolc község Kernend (Kamenin), Köbölkút (Gbelce), Muzsla (Muzla), Kőhídgyarmat (Kamenni Most), Garamkövesd (Kamenica nad Hronom), Helemba (Chl'aba), Szálka (Salka) és Bény (Bina) idevonatkozó anyagát gyűjtőiem föl. A témára vonatkozóan erről a vidékről alig rendelkezünk publikációkkal. Elsősorban NÓVÁK József Lajos Bényről készült leírását, LISZKA József-nek a kisújfalusi szőlőhegy népi építészetéről írott tanulmányát és KAHOUNOVÁ, Ema-nak a szlovákiai szőlőbeli építményekről szóló összefoglalását kell megemlítenünk.

4 Szlovákia Kis-Kárpátoktól délre fekvő területének szőlőtermelése a 14—15. századra nyúlik vissza, s ebből az időből származnak a szőlőbeli építmények első említései is.

5 Mivel a paraszti gazdálkodás a földművelésen és az állattenyésztésen alapult, a szőlőművelés csak kiegészítő tevékenység volt, de ennek ellenére a 19. századi leírások jelentősnek tartják.

6 Főképpen vörös- és részben különböző fehér borokat készítettek, elsősorban a Mézes fehér, Sár-fehér, Vastag zöld és Dinka fajokat.

7 Az 1895-ös mezőgazdasági összeírás adatai a szőlőföld nagyságára nézve igen változatos képet mutatnak. Legjelentősebb szőlőterülettel Kernend (226 kat. hold). Garamkövesd (117 kat. hold), és Kőhídgyarmat (73 kat. hold) rendelkezett, a többi község szőlőterülete 2-27 kat. hold között mozog.

8 A községek összterületéhez viszonyítva azonban ez a mennyiség elenyésző, százalékos arányuk még a legnagyobb szőlőföldterülettel rendelkező községekben is csak 2,0-5,5%, és a falvak többségében még az 1,0%-t sem éri el. Az összeírás közvetlenül a filoxera járvány után készült, a szőlőterület nagyobb része ekkor még parlagon hevert, hiszen a fertőzött szőlőket kiirtották, s a járvány ezen a vidéken 80-91%-os pusztítást eredményezett.

9 A szőlők újratelepítése csak nagyon lassan haladt, s elsősorban immunis amerikai fajtákkal, főképpen direkttermőkkel (Otelló, Nova, Izabella) történt. A községek szőlőterülete és hozama sohasem érte el a filoxéra előtti állapotot. A szőlőművelés különösen napjainkban, egyre inkább háttérbe szorul, nagyobb arányú telepítésekkel csak a közös gazdaságok foglalkoznak. A szőlőhegyek általában közvetlenül a falu szélén fekszenek, vagy attól 1-5 km-nyi távolságban helyezkednek el. A présházak és pincék elhelyezkedésében három típust különböztetünk meg: 1. A szőlőhegyen a tulajdonosok szőlőföldjein szétszórtan a dűlőutak mentén (Muzsla, Köbölkút, Kernend, Bény, Garamkövesd, Kisújfalu); 2. A szőlőhegy aljában minden rendszer nélkül csoportosan (Szálka); 3. A faluban vagy közvetlenül a falu fölötti domboldalon, távol a szőlőföldektől (Helemba, Kőhídgyarmat). Ennek okát elsősorban a természeti környezet adottságaiban kell keresnünk, hiszen a pincék kialakítása ott a legkönnyebb, ahol a síkságból hirtelen, meredeken emelkednek ki a domboldalak. A vizsgált terület szőlőbeli építményei VINCZE István és KAHOUNOVÁ, Erna rendszerezése alapján két típusba sorolhatók: épület nélküli lyukpincék és présházas lyukpincék.

1

" Mindkét típus széles körben elterjedt Szlovákiában és Magyarországon is. A présház nélküli lyukpince elsősorban Helembáxa jellemző, ahol a Dunára meredeken leomló magas löszfal kiválóan alkalmas pincék kiképzésére (1. kép). A település tulajdonképpen egyetlen utcából áll, melynek egyik oldalán a lakóházak és a telkek helyezkednek el, a másik oldalon, a lakóházakkal szemben az egyes gazdák pincéi. A szőlő-