Cseri Miklós, Füzes Endre (szerk.): Ház és ember, A Szabadtéri Néprajzi Múzeum évkönyve 6. (Szentendre, Szabadtéri Néprajzi Múzeum, 1990)
SZILÁGYI MIKLÓS: Kovách Aladár népi építészeti kutatásai
kasokat) a szekszárdi Benedek-völgyből és Miszlávól mutatta be részletesebben, és felvázolta, hogy a megye nagyobb részén - a Simontornyai és Völgységi járásban, a megye északnyugati sarkában (Felsőnyék, Tengőd, Kánya, Felsőireg), délnyugaton (Döbrököz), északkeleten (Paks, Dunaföldvár) - lehetett még ekkortájt lakott, többnyire azonban már elhagyott üregeket találni. Érdekességként, nem feltétlenül etnikus jellemzőként említette meg, hogy a „német elem nem használja fel szívesen a kínálkozó alkalmat lakásul": csak Mórágyon talált néhány barlanglakást, Nagyszékelyen pedig helyenként kocsiszínt és istállót szoktak a löszfalba mélyíteni. Az utcasort alkotó miszlai barlanglakások „ősi" voltát előbb egy stiláris fordulattal érzékeltette („önkéntelenül vártam, hogy állatbőrbe öltözött kőszakócás ősember fog kilépni valamelyikből"), majd a 18. század eleji újratelepedés felemlegetésével kapcsolta hozzá a történeti időhöz. Szerinte „ezt a lakásviszonyt a települők már magukkal hozták", lévén, hogy az egykorú források így szólnak: „a települni szándékozók ide-oda kalandozó csavargókból állanak nagy részben [. . .] nyomorult gunyhókban és földbe vájt lyukakban laknak". Tolna megye ekkor újjátelepült falvaira évtizedekig jellemzőek voltak a „lyuklakások". Miszlán azért maradtak meg a 20. századig, mert a völgyszorulatban és erdőrengeteg közepén éppúgy elzárt volt a falu, mint az „ősi fészert" megőrző Sárköz. A „kezdetleges" épületek közül - összegezte végül következtetéseit - a magyarság a honfoglaláskor a „kerek kunyhót" hozta magával lakásra alkalmas építményként. Amikor azonban első királyaink rászorították őket a letelepedésre, a kunyhó „szerkezetes rendes lakásul nem volt fejleszthető", átvették tehát amit a környezetükben találtak. A fészernek és a cigányok földházkunyhójának olyan szerkezete van, mely tovább fejleszthető, „nem lehetetlen" tehát, „hogy a magyarság első házainak egyik típusához a fészer szerkezetének felhasználása mellett, a teknővájó oláhok kunyhójához hasonló alkotmány szerkezete is hozzájárult". Vagyis: a „magyar házfejlődés" felvázolásához bízvást felhasználható bizonyítékoknak, nem csupán régiességük miatt tanulságos adalékoknak tekintette KOVÁCH Aladár Tolna megyei tereptapasztalatait. 5. Kéziratos és nyomtatásban is megjelent dolgozatai történeti következtetéseiből, gondolatkifejtésének logikájából, valamint a szűkszavú jelentésekbe is belecsempészett eredeztetési ötletekből - nagy valószínűséggel KOVÁCH Aladár el nem készült Tolna megyei népi építészeti monográfiájának vezérlő gondolatát, legfőbb mondandóját is ki lehet kalkulálni. Bizonyosan a kémény nélküli („füstöskonyhás"), a konyhába és szobába külön bejáratú, üstökös házakat mutatta volna be a leghangsúlyosabban, mert ezeket tekintette „magyarnak" - ha nem is mindenestűi - „ősinek", de a kezdetleges épületekből levezethetőnek, s a „magyar észjárás szerint" továbbfejlesztettnek. Ha pontosan dokumentálta volna - ehhez volt a legtöbb anyaga -, hogy századunk elején hol húzódott a füstöskonyhás és a szabadkéményes „ház-vidék" határa; s a 19. század közepéig visszatekintve rögzítette volna, hogy az emlékezet mit őrzött meg a szabadkémény kistájanként különböző „terjedési sebességéről", rendkívüli szolgálatot tett volna a kutatásnak. Hiszen a századforduló táján - ezt erősítik meg az újabb meg újabb résztanulmányok - éppen Tolna megyében húzódott a két „házvidék határa! 48 Bár - ha elkészül - ebben a tanulmányban is a „magyar ház" eredetérői-fejlődéséről való töprengéseknek rendelődött volna alá a szöveges és rajzos-fényképes anyagbemutatás, a KOVÁCH Aladárt mindig jellemző gondosság, a gazdálkodás és az életmód apró jellemzőire is felfigyelő körültekintés mindenképpen kiemelte volna munkáját népi építészet kutatásunk e korszakának átlagos teljesítményei közül. Jóllehet az 1910-es években az építkezési formák és szerkezetek mind aprólékosabb leírása volt már inkább napirenden, 49 s ehhez az igényhez mintha rosszul alkalmazkodott volna. így - csonkán, félbemaradottan - is illik azonban számontartanunk KOVÁCH Aladár munkásságát. 50 Ha másért nem, egy kutatástörténeti tanulság okán: a kutatás minden szintjén a térben és időben messze kalandozó következtetéseket „szolgálta ki" ekkortájt az adatgyűjtés, az ekkor keletkezett dokumentáció sem értelmezhető tehát a „prekoncepciók" gondos elemzése nélkül.
