Kecskés Péter (szerk.): Ház és ember, A Szabadtéri Néprajzi Múzeum Közleményei 5. (Szentendre, Szabadtéri Néprajzi Múzeum, 1989)

Tanulmányok - BALASSA M. IVÁN: A magyarországi németek népi építkezéséről

Balassa M. Iván A MAGYARORSZÁGI NÉMETEK NÉPI ÉPÍTKEZÉSÉRŐL A Magyarországon élő nemzetiségek népi építészete a kutatás részéről sajátos, nemegyszer ellentmondásos megítélésben részesül. Teljesen természetesnek tűnik, hogy az összefoglalások, melyek címükben vagy célkitűzéseikben a magyar kifejezést használják, ezt etnikai értelemben teszik, s ennek következtében foglalkoznak a politikai határainkon túl élő, ott nemzetiségnek számító magyarság építészetének jelenségeivel is, ugyanakkor lehetőleg kerülik a határainkon belül élő délszlávok, németek, románok, szlovákok kultúrájának építészeti megnyilvánulásait, vagy építészeti keretét. Ennek az egyébként természetes és érthető megközelítésnek köszönhetően azonban a nemzetiségek népi építkezése mintegy „függetlenedik", a jelenségeket csak önmagukban írják le, vizsgálják, s ez nemegyszer téves következtetések levonásához vezetett és vezet. A népi építészet terén-de általánosságban, a kultúra egyéb jelenségeinél is - lényegi különbségek tapasztalhatók azon nemzetiségek között, melyek csak az adott politikai szituáció miatt váltak nemzetiséggé, azaz az anyanemzettel összefüggő tömböt alkotnak, s mindössze egy politikai határ választja el őket, s azok között, melyek az anyanemzettől térben is elkülönülve, diaszpórában élnek. A magyarországi viszonyok között az előbbire az észak-magyarországi szlovákok, délen a különböző szerb és horvát népcsoportok, vagy a nyugati határaink mellett élő németek a példa, az utóbbira pedig általában a Kárpát-medencében élő német anyanyelvű lakosság. Ebből a szempontból is rendkívül érdekes és fontos, hogy a Kárpát-medencében élő németek népi építkezésének a népi kultúra egésze szempontjából is hasznosítható általános vonásaival foglalkozzunk, annál is inkább, mert éppen a vázoltak miatt számos, minden szempontból idejétmúlt vélekedés számít még ma is közkeletűen elfogadottnak. Szinte a népi építészeti kutatásainkkal egyidős az a törekvés, hogy valamilyen, a német nyelvterületen fellelhető „háztípus"-sal vessék össze a magyarországi németek lakóházait. JANKÓ János ennek megfelelően vélte úgy, hogy a Balaton-felvidéken és a Bakonyban az „ősi" magyar házak minden egyes helyisége külön bejáratú, szemben az ugyanott élő németekkel, kik a „felnémet" mintára egybejáratú házakat építettek.

1 Összegező igény jellemzi T. MILLER 1947-ben megjelent munkáját a Közép-Dunavölgy XVIII. századi településeiről. Munkájában a térségben élő németek lakóházait egyértelműen az úgynevezett frank-házból eredezteti, annak ellenére, hogy könyve bevezetőjében megállapítja, a telepesházak kezdetben „személytelen formájúak" voltak, tekintet nélkül lakóik nemzetiségére, esetleg származáshelyére.

2 A hasonló vélekedések nagyszámban idézhetők lennének, annál kevesebb azonban az olyan feldolgozás, mint amilyen legutóbb H. CSUKÁS Györgyié,

3 amely igyekszik a túlzott általánosítás mögött a valóságot föltárni. Itt most csak az újkori népességmozgásokkal, a XVII. század vége és a XIX. század eleje között a Kárpát-medencében megtelepedő németek népi építkezésével foglalkozunk, a középkori német betelepülési hullám megítélésünk szerint másfajta tanulságok levonását teszi lehetővé az építészet területén is. Az újkori német betelepülés, a Grosse Schwäbenzug közismert eseménytörténetét elsősorban etnikai háttere miatt érdemes felidézni. Az első, 1689—1740-ig tartó úgynevezett Karolinische Kolonisation - nevét VI. Károly osztrák császárról, III. Károlyként magyar királyról kapta - időszakában elsősorban svábok érkeztek és telepedtek meg a Dunántúlon Esztergom, Pest, Fejér, Veszprém, Komárom és Győr, az Alföldön Szabolcs, Békés megyében, de érkeztek telepesek már ekkor is Hontba, Hevesbe és Zemplénbe, eljutottak Bácskába és Bánátba is.

4 A második korszak, a Theresianische Kolonisation Mária Terézia uralkodásához kötődik, ekkor elsősorban az 1762-ben megjelent új telepítési felhívás adott nagy ösztönzést a németek betelepítésének. 1782-től kezdődik a harmadik, aJosephinische Kolonisation, II. József nevéhez és uralkodásához kapcsolódóan. A második hullámban elsősorban Elzász-Lotharingiából, Badenből, Luxemburgból és Pfalzból érkeztek, s szinte kizárólag az ország déli részén, az egykori Határőrvidéken telepedtek le. A harmadik korszakban a már korábban is népes rajokat kibocsátó Pfalz, valamint a Saar-vidék, Frankfurt és Mainz környéke, Hessen és Württemberg az új telepesek származási helye, s Bácska és Bánát mellett ekkor jöttek létre egyes Pest, Esztergom, Zemplén, Vas, Tolna és Somogy megyei német telepes falvak, vagy töltődtek fel a korábban már magyarok, esetleg szlovákok, délszlávok lakta települések. A Kárpát-medencébe érkező német telepescsoportok közül valószínű az egyik első lehetett az, mely 1689ben kelt útra Augsburgból. Hajóval indultak a Dunán később is ez a fő útvonal -, s mivel számítottak az új hazában rájuk váró körülményekre, gazdasági eszközök és kevés számú állat mellett tetőgerendákat és deszkákat is felraktak a hajójukra. Sajnos ennek a csoportnak csak az elindulásáról tudunk, további sorsuk ismeretlen.

5 Később már nem jellemző, hogy a telepesek építőanyagot is hoznak magukkal. A kezdeti tervszerűtlenséget igyekeznek visszaszorítani, szabályozzák a betelepedést, biztosítják annak feltételeit - legalábbis írásban.