Kecskés Péter (szerk.): Ház és ember, A Szabadtéri Néprajzi Múzeum Közleményei 5. (Szentendre, Szabadtéri Néprajzi Múzeum, 1989)

Tanulmányok - ZENTAI TÜNDE: Falanyag és falszerkezet a Dél-Dunántúl népi építészetében

rétegű tapasztassál készült, a lóval gázoltatott agyag sok szalmát tartalmazott. A fölrakás néhol - például Balatonszentgyörgyön - három sorban történik, hogy a sár ülepedni tudjon. A fal egyenetlenségeit a tapasztás igazítja ki. Ezt az építésmódot egész Somogy megyében föcskerakasnak nevezik, Dél-Zalában sűrűkarónak. Muraközben mórozásnak. Baranyában föcskerakásnak (Becefa), rekesztett falnak (Okorág) vagy sövényfalnak (Botykapeterd) hívják.

119 A 15. századi balatonszentgyörgyi régészeti nyomok arra engednek következtetni, hogy a talpgerenda és a karó merevítésű sárfal közös múltja régen kezdődhetett, meghonosodásának idejét mégsem ismerjük. Egyes területeken, például a Mura mentén a 19. század közepén vált általánossá,

120 Somogyban az 1860-as évektől csak ilyen talpas házak épülnek, a megyehatárt kelet felé viszont alig lépi át e faltechnika. Baranya Somogyhoz kapcsolódó területein (Zselic, Szigetvidék) kis számban megtalálható ugyan, de Tolnából adatunk sincs róla. A baranyai Drávaszélen az 1860-as években a lakócsai-drávaszentmártoni uradalom még fonott falú talpas lakóépületeket terveztet alkalmazottainak (erdésznek, kovácsnak, kocsmárosnak etc.).

121 A karóközre építés az írott forrásokban nem jelenik meg, pedig gazdag épület-összeírással rendelkezünk egyik fő elterjedési területéről, a Kaposvár környéki falvakból 1816-ból, 1830-ból és 1866-ból.

122 Az itteni lakóépületek nagyobb része „talpra és sövényezett oldalakra" épült. Valószínű azonban, hogy a sövény gyűjtőnév, amely eltakarja szemünk elől a karós sárfalat. Vannak adataink arról is, hogy a talpas ház vázát vályoggal töltötték ki. Az írott forrásokból már a 17-18. század fordulójáról tudunk ilyen lakóépületekről, Selylyéről és Kisasszonyfáról. Mindkettő uradalmi lakás.

123 Hasonlóképpen vályogfal szerepel a vaskaszentmártoni uradalom talpas-vázas ánosi cselédházában 1867-ben.

124 Paraszti használatáról Nemesvidről (Somogy m.), a Szigetvár közelében lévő Bürüsről, Ormánságból és Szlavóniából tudunk.

125 A bürüsi ház háromhelyiséges, előés oldaltornácos, 1830 körül állított épület. - A szűkös híradás arról tanúskodik, hogy ez a technika korai megjelenése ellenére sem terjedt el a dél-dunántúli falusi nép körében. Talán még ritkább a talpas-vázas vert fal, amelyről csak egy-két bizonytalan följegyzés tudósít Zalából és az Ormánságból.

126 Ezzel szemben gyakori volt a vályog- és a tömésfal alkalmazása a talpas házak konyhai válaszfalában. A konyha azon oldala, amely szobával volt határos, a középső falpillértől a hátsó falig teljesen földből készült tűzvédelmi okokból. Ebbe vágták bele a szobai tüzelő fűtőnyílását Zalában és Somogyban egyaránt.

127 A talpas ház legértékesebb és az időjárás viszontagságainak leginkább kitett eleme a talpgerenda, ezért legtöbb helyen valamiféle alappal próbálták védeni. Baranyából a 18. századból is van adatunk arra, hogy a faépületet kőalapra állították.

128 Ormánságban

129 a terhelési pontok alá göcsöket ástak a földbe, másutt téglát vagy kődarabokat helyeztek alá, előfordult, hogy fundamentumárkot ástak, és a földet visszadöngölték.

130 Az uradalmi épületek nagyon gyakran téglaalapúak. A drávaszentmártoni uradalmi kocsma talpfái alá 1867-ben 29 téglaoszlopot falaztak.

131 A talp így is hamarabb korhadt az épület többi részénél, ezért nemritkán újra cserélték. Erről tanúskodik a drávaszentmártoni ispán jelentése 1834-ből, miszerint: „Az Halász ház reparátiojára fogadtam az Slavoniai Talphuzó Mester Embert, aki Lakócsán is a Jager háza alá Talpat húzott, . . ."

132 Seemayer Vilmos a Somogy megyei Berzencéről írja le a házak újratalpalását. Részletesen elmondja, hogyan emeli meg a szakavatott ács 8 ember segítségével az épületet, és cseréli ki a félig elkorhadt talpfákat.

133 A javítás másik, későbbi módja, amikor a talp helyére utólag téglát falaznak.

134 Nem egy visszaemlékezés szól a talpas házak mobilitásáról. Kiscsányban a mai napig őrzi a szájhagyomány anekdotikus formában, hogyan vontatták a falu összes igavonó barmával görgőkön templomukat egyik falurészről a másikba. Ennek a történetnek valóságalapját bizonyítja, hogy 1754-ben az egyházi jegyzőkönyvbe is följegyezték.

135 Drávapalkonya talpas templomáról is úgy tudják a helybeliek, hogy az 1827-es nagy árvízkor a Dráva-parton fogták meg, és ökrökkel vontatták viszsza.

136 Tudjuk, hogy Somogyban

137 álló állapotban is szállítottak házakat. Csökölyben például az 1840-es években a tagosításkor görgőkön tolták házaikat a kijelölt helyre. A dél-dunántúli faépítkezés tüzetesebb vizsgálata alapján arra az eredményre jutunk, hogy a földbe rögzített sövényfalú házaknak térben és időben sokkal nagyobb kiterjedése volt annál, mint amire a néprajzi szakirodalom alapján következtethettünk. A talpas-vázas szerkezetről a középkori régészeti anyagban szórványos adatokat találunk. 18. századi paraszti használatáról már számos írott bizonyítékkal rendelkezünk, amelyek elég széles földrajzi elterjedést jeleznek. Azonban mégsem elégségesek ahhoz, hogy választ kapjunk arra a lényeges kérdésre, hogy milyen gyakori volt a jobbágyok körében, és mely rétegek házépítési kultúráját jellemezte. Sokkal több adat szól uradalmi alkalmazásáról. És bár a kisebb uradalmi lakások alaprajzban és technikai megoldásaikban megegyeznek a parasztházakkal, ez az azonosság magában rejt bizonyos időbeli eltérést. Mégpedig azért, mert az összehasonlítás paraszti oldalról általában a 19. századi állapotok alapján történik. Az bizonyítottnak látszik, hogy a talpas ház a 19. század első felében általános a régió déli és nyugati tájain, részben a Balaton közelében, valamint a Duna mentén. Azonban még nem tudjuk megítélni, hogy ekkor a talpas építkezés kifutásával vagy már hanyatlásával van dolgunk. A 19. század közepén már kétségtelenül viszszafejlődése tapasztalható. Nehezíti a tisztánlátást a 18. századi faházak ellen ható tendencia, amely a talpas építkezés terebélyesedésének is útját állja. Egyes jelenségek arra utalnak, különösen a fában szegényebb vidékeken, hogy a módosabbak engedhették meg maguknak a talpra építést, és ők lehettek azok, akik hamarabb áttértek az igényesebb, szilárd falu építkezésre. A Duna mentén, mint láthattuk, az egyszerűbb sövényfal a szegények hajlékaként messze túlélte a talpas házat. b) Földfalak A késő középkori Magyarországon jobbára csak a 16. századtól vannak adataink földfalú házakról, köztük a Tolna megyei Sárközből is. A jobban ismert 18. századból Tolnából, Baranyából és Somogyból sok helyről tu-