Kecskés Péter (szerk.): Ház és ember, A Szabadtéri Néprajzi Múzeum Közleményei 5. (Szentendre, Szabadtéri Néprajzi Múzeum, 1989)

Tanulmányok - HOFFMANN TAMÁS: Gazdasági építmények a középkori Európában

Hoffmann Tamás GAZDASÁGI ÉPÍTMÉNYEK A KÖZÉPKORI EURÓPÁBAN Tárolóépületeket Ázsia (elsősorban Elő-Ázsia) prehisztorikus lakói egyáltalában nem ismerték, a találmányt kifejezetten az európaiaknak kell tulajdonítanunk. A kontinens belsejében, részint a lombhullató, részint a tűlevelű erdők tisztásain szokásos volt már a prehisztorikus időkben az épületekben való raktározás. Ezt mindenütt a klíma tette szükségessé. Az erdők dús vegetációja miatt a talajvíz magas, a gabonát sehol sem lehet vermekbe tölteni. Már a prehisztorikus időkben különféle tárolóépítmények terjedtek el, és a vermek leleteire csak ott bukkan a régész, ahol a település száraz magaslaton keletkezett. A legrégibb épületek rendeltetését illetően még nem sok megbízható információ áll rendelkezésünkre, találgatásokra vagyunk utalva. A legrégibb gabonatárolók a bronzkorban többnyire oszlopokon álltak. A földművesek így védekeztek a rágcsálók ellen, sőt a nagyobb építmények bejáratát - a csapó eső ellen - tornác kialakításával védték meg. Voltak azonban egyszerűbb építmények is. A cölöplyukakból ítélve, valamennyien földbe ásott oszlopokon álltak (olyik négynél több oszlopon), és megközelítőleg egy méterrel a talajszint felett fonott vagy ácsolt falú 2-3 m

3 űrtartalmú kosár fogadta magába a termést. Ebben az időben még sehol sem tárolták a szalmát, s a tárolóépítmények úgyszólván csak arra szolgáltak, hogy beléjük töltsék a learatott kalászokat. A Rajna alsó folyása mellett lévő falvakban még a múlt században is „kalászház"-nak (Ahrenhaus) nevezték az ilyen épületeket, jóllehet ezeknek befogadóképessége már sokszorosan meghaladta prehisztorikus előképeinek méreteit. Skandináviában, ahol a kalászházakhoz hasonló tárolóépítmények teljesen szokványos tartozékai voltak a parasztgazdaságoknak, sokfelé azt tartotta a néphit, hogy ilyen magtárban lakik a halott visszajáró szelleme. Ebben a képzeletben alkalmasint konzerválódott az a régi hiedelem, aminek kézzelfogható bizonyítékát a bronzkori „házurnák" szolgáltatják. Szászországban, Türingiában, Kelet-Pomerániában, Jütlandon és DélSvédországban (beleértve Gotland szigetét is) magtárra emlékeztető urnában temették el a bronzkori emberek a hamvakat. Az urnákon jól felismerhetők a gerendaváz és a sövényfonatú fal ábrázolásának nyomai, a fedelek többnyire nyeregtetőket és kontyolt tetőket utánoznak. Az épületek - minden valószínűség szerint - nem voltak lepadlásolva. Ez a temetkezési szokás talán itáliai eredetű, és átterjedt a délfrancia tartományokba is. Noha ma még nem egészen világos, milyen útvonalon jutott északra, de az nyilvánvaló, hogy a modellek sokkal inkább hasonlítanak a magtárakra, mint a lakóházakra. Felmerült annak a gyanúja is, hogy a gabonás zsákokat utánzó agyagedényekbe is temették a halottak hamvait. Lago di Ledro bronzkori temetője Itáliában Nitriansky Hrádok szlovákiai leletei mellett (amelyek falvakhoz tartoztak) egy szlovákiai barlangi temető (veselé) urnái egységes kultuszra engednek következtetni. Egyelőre azonban még nem nagyon lehet tudni, hogy ezek a szokások miként kapcsolhatók össze egymással, vagy hogy egyáltalában az agrárrítus kézzelfogható bizonyítékaival rendelkezünk-e? Mindenesetre az antik auktorok a gabona tárolásának többféle módját tartották már számon. Ezek között a leggyakoribb a silózás volt (ami déli szokás), de Varró arról is írt, hogy Apuliában és Hispánia északi részén a földeken állnak a gabonatartó építmények, mivel ezekben a gabonát kiszárítja a szél. Az épületet latinul spicariumnak nevezték. A német Speicher, a cseh spichar és a lengyel spichlerz a latin név átvétele, s talán a római időben kiterjesztett raktározási mód utánzását bizonyítja. Mindenesetre a tárolásmód még a XIX. században minden olyan részén szokásos volt Európának, ahol erdőkből irtottak kultúrtájat, és az építészet mesterfogásait a fakonstrukciók tökéletesítése révén sajátították el. A magashegységek (az Alpok, a Kárpátok, a Pireneusok) parasztgazdaságaiban ugyanúgy ezt az épületet tartották szükséges tárolónak, mint az Ibériai, vagy az Appennin-félszigeteken. A cölöpökön álló gabonás kasok a Balkánon és a kelet-európai falvakban ugyanúgy hozzátartoztak a porták képéhez, mint a Harz-hegységben, a Német-síkságon vagy a Baltikumban a gabonásházak. Ezek Skandináviában és a keleteurópai fenyőerdők övezetében egészen általánosan jellemezték a falusi építkezést. Még az oroszoktól befolyásolt finnugor nyelvcsaládhoz tartozó Urai-vidéki népek is ezt a magtárt vették át és illesztették be építési kultúrájukba, ha a gabonatermesztést már beiktatták gazdálkodási rendszerükbe. Másrészt a Brit-szigeteken és Írországban is építettek a mondott mintákhoz hasonló gabonatárolókat. Az építészeti kultúra legrégibb rétegének darabjai ezek. Az Ibériai-félszigeten (Galícia és Asturia vidékén) épített magtárak oszlopokon állnak, formailag a norvég „stavburar" és a svéd „härbärgen" nevű épületekre emlékeztetnek. Valamennyi magtár alaprajza négyzet, enyhén lejtő sátortető fedi a házikót; talán a forma utal a római kapcsolatokra? Angliában és Írországban még nyilvánvalóbb a hasonlóság, mivel itt főleg kőből építették a magtárakat. Val Camonica (ÉszakOlaszország) sziklarajzain (alkalmasint az i. e. II. évezredből) már lehet ilyen formájú épületeket látni, szintén a prehisztóriai - nagytájakat összekötő - gazdálkodási, építészeti szokásaira figyelmeztetvén. A magtárakkal kapcsolatban keletkezett egyéb, ugyancsak fontos építészeti újítások is közismertek. Az emeletépítés legrégibb falusi példáit a magtárak szolgáltatják. Á parasztok biztonságban akarták látni a kenyér-