Kecskés Péter (szerk.): Ház és ember, A Szabadtéri Néprajzi Múzeum Közleményei 4. (Szentendre, Szabadtéri Néprajzi Múzeum, 1987)

Tanulmányok - HÁLA JÓZSEF: Kőbányászat és kőfaragás a Gerecse hegységben különös tekintettel a kőfejtők barlanglakásaira

16. kép Tűzhely maradványai a Keszli-bánya 2. sz. barlanglakásban (Foto: HÁLA József, 1984). határozták meg a munka menetét, ők jegyezték^a teljesítményt és annak alapján ők osztották szét a fizetést is. A bányában folyó munkáért a pallér {paler, bányamester) felelt, aki nagy hatalommal rendelkezett. A bányákban napszámosok (lapátosok) is dolgoztak. Ők a meddő elhordását végezték, talicskáztak, vizet hordtak stb. Ezeket a munkákat általában gyerekek, idősebb (nehéz munkát már végezni nem tudó) férfiak, vagy asszonyok végezték. A partik leginkább baráti, vagy rokoni alapon szerveződtek. A 12—15 éves gyerekek először napszámosként kezdtek dolgozni. Talicskáztak, vizet hordtak, felesként (polovicsár) dolgoztak : feliből faragták a követ, ami azt jelentette, hogy a munkáért kapott bér egyik fele az övé volt, a másik fele a parti tagjaié. Fizetése az idő múltával folyamatosan emelkedett 60, 70, 80, 90 százalékra. Az emelkedés ütemét mindig a parti tagjai határozták meg. Ha a gyereknek rokona, vagy jó ismerőse volt a partiban, könynyebb volt munkát kapni. Előfordult az is, hogy „Odaígértek egy negyed hold fődet, hogy használja azt a partifirel. Csak úgy, semmi nékű, azé, hogy fővegye a fiát a bányába." 2—3 év eltelte után, amikor látták, hogy a fiatalnak jól megy a munka és a testi ereje is megfelelő már, a partifirel megbeszélte a pallérral és teljes jogú tagként (100 százalék fizetésért) bevették a partiba. A csoport új tagja ilyenkor áldomást fizetett a többinek. A tanulás évei alatt az öregeket ki kellett szógálni, „Nagyon kellett alkalmazkodni az öregekhez, ha valaki érvényesülni akart!" Pl. az idősebbek szerszámait minden nap a munkahelyre kellett szállítani, az öregek lába alól a sifrát rendszeresen el kellett takarítani, ha üres volt a kanna, vízért kellett szaladni, fájroni után le kellett menni a süttői pincékbe borért, stb. A riccerek 10—12 órát dolgoztak naponta, fizetést hetenként (szombaton) teljesítményük alapján kaptak, vagyis akordban dolgoztak. A pallér joga volt az étel és ital árusítása. Minden nagyobb bányában volt kantin (általában egy gunyhó), ahoi többek között bort is lehetett kapni. Ha nem volt pénzük, itt pléskával is fizethettek. Ez egy vékony, megszámozott fémlemez volt, amit a pallértól kérhettek, aki azt feljegyezte és annak értékét fizetéskor levonta az illető béréből („lehúzta a nevéről"). A gunyhókban általában az azonos partiban dolgozók laktak együtt („Együtt dolgoztunk, együtt laktunk."), a kisebbekben 4—5 ember, a nagyobbakban 8—10. Velük lakott a napszámos és a tanuló gyerek is. Csak naponta egyszer, esténként ettek meleg ételt, amit maguk készítettek el. A sparheltokban (bár gyakran télen is dolgoztak) csak addig tüzeltek, amíg főztek. A tüzelőanyagot (fa, gally) a bányák környékén szedték. Ennivalót minden héten otthonról vittek, amit a hét második felében a kantinból vagy süttői üzletekből egészítettek ki. Hétfőn hátizsákban, batyuban Tardosról vittek kenyeret, krumpligombócot, krumplit, babot, szalonnát, rántást, sót esetleg tojást, zsírt („De nem mindenkinek jutott még sóra se." „Akinek vót süt tojása, az már nagylegény vót. Mer ahhoz zsír is kellett.") Ezeket a gunyhókban a falakba vájt tárolófülkékben tartották, mint pl. a dohányt is. Vacsorára általában sült krumplit, krumplipaprikást, krumplilevest, bablevest, babfőzeléket ettek. Legfontosabb ételük a maroknyi méretű gombóc volt, amit pl. bableves-