Kecskés Péter (szerk.): Ház és ember, A Szabadtéri Néprajzi Múzeum Közleményei 4. (Szentendre, Szabadtéri Néprajzi Múzeum, 1987)

Tanulmányok - KURUCZ ENIKŐ: Anyag, szerkezet és technika Konyár népi építészetében

3. kép. Kiss utca A faluban használt sártechnikák közül a vertfalhoz szükséges agyagot ugyanígy termelték ki, de az előzőekkel ellentétben nem kevertek bele semmit. Az udvaron előre elkészített agyagokat trágyahordó targoncával hordták az épülő házhoz úgy, hogy a targoncára ólajtót tettek. Az 1910—20-as években kezdett elterjedni és mind a mai napig a legjelentősebb, a vályogfal. A napjainkban épülő házak legalább fele vályogból készül. A vályog jó hőszigetelő, olcsóbb mint a tégla, és helyben előállítható. A vályogot a falu szélén, a Kalló patak partján lévő vályogvető gödrökben készítették. Ezek a vályogvetők mindig a faluközösség tulajdonában voltak. Az 1930-as években több vályogvető is állt. A legnagyobb és legjelentősebb a Nagy vályogvető a Hármasrónán, a mai Széchenyi utca végében. Jelentős volt még a Szigeten álló vályogvető is, de ez jóval hamarabb megszűnt, mert ez a rész betelepült. A temető nyugati oldalán is voltak vályogvető gödrök. Kezdetben a vályog vetését is rokonok, barátok, szomszédok végezték, és ezt a munkát visszasegítették. Az 1935—40-es évektől már cigányok készítették. Egyrészük a vályogvető gödör melletti kunyhókban lakott, őket nevezték vályogvető cigányoknak. Ők csak ebből éltek. Fizetségük minden 1000 vályog után 1 kg szalonna, 1 kenyér, 1 vacsora és pénz volt. A pénz összege mindenkori értékének megfelelően változott. Terményben nem fizettek. Egy közepes méretű lakóházhoz kb. 5—6000 vályog kellett. A falu szélén lakó cigányok nemcsak a vályogvetéshez értettek. Valamennyi sármunkát ők végezték. Ezek közé tartozott a fal és a padlás tapasztása, az alap döngölése és a kemence készítése is. Voltak akik a kemence készítéséhez különösen értettek.

12 Mindenhová őket igyekeztek hívni. A vályogot is pévás sárból készítik. Az arány az előzőekkel azonos. Ebben az esetben is először kapával összevágják, majd lábbal, korábban lóval megtapossák. Ezt a folyamatot addig végezték, amíg sima nem lett. Utána a pévás sarat a vályogvető keretbe kézzel beleverték. Kis és nagyméretű vályogot használtak. Méretei: a kicsié 15X30X12, a nagyé 25X30X15 cm. A keretből még száradás előtt kiütögették és a földön szétrakva sorokban szárították. A száraz vályogot kúpokba rakták és szállításig itt tartották. Télire a kúpokat betakarták, behajazták szalmával, ma nylonnal, hogy meg ne fagyjon. Egyszerre több családnak is vetettek, és hogy ne keveredjen, a kúpokra mésszel jelet rajzoltak. A felső sorát külön bepacsmagolták, hogy ne lehessen lopni belőle. Az égetett téglafal nem vált jelentőssé. Megjelenése után is csak a házak alapját, kb. 1 m-ig rakták fel téglával, jobb vízzárósága miatt. Az e században épült néhány módosabb gazda házában építettek pincét is. Ezek padozata és a boltívek téglából készültek. A téglát a derecskéi és a pocsaji fatelepről hozták. Mindenki maga ment érte és szekérrel hozta haza. A faluban lévő fatelepek nem árultak sem téglát, sem cserepet. E század elején a faluban próbálkoztak többen is tégla és cserép égetéssel a temető mellett, valamint a Kalló partján lévő lakóépületeknél, de nem volt megfelelő minőségű az agyag. Kartellba csinálták az égetést. Budai nevű kőműves irányította a munkát. A temetőnél a cigányok égettek. Az előbbiekből kitűnik, hogy a faanyagot a tetőhöz és a nyílászárókhoz kezdetben messziről hozatták. Az építkezés nagyarányú fellendülése után azonban egyre több és jobb minőségű fára lett szükség. Ez a körülmény hozta létre a faluban a fatelepeket. Két fatelep volt. A nagyobb a malommal szemben a Goldstein-féle, a másik a mai Vöröshadsereg utcában Lőw Miksáé. Az 1930-as évek közepén mindkettő meg-