Kecskés Péter (szerk.): Ház és ember, A Szabadtéri Néprajzi Múzeum Közleményei 4. (Szentendre, Szabadtéri Néprajzi Múzeum, 1987)

Tanulmányok - PÁLL ISTVÁN: Szabolcs megye építést szabályozó rendeletei a 19. században

Az 1836-ban elfogadott újabb szabályrendelet felépítése és egyes pontjai a korábbival majdnem szó szerint megegyeznek, néhány pontban azonban hangsúlyeltolódás tapasztalható (lásd a 3. sz. függeléket!). Ilyenek pl. a szabadban álló sütőkemencék elhelyezéséről és építéséről szóló intézkedések és az azok be nem tartása esetén foganatosítandó büntetőszankciók részletezése. Míg az 1819-es rendelet 42. pontja megtiltotta a len és a kender kemencében történő szárítását, az 1836-os 34. pontja bizonyos feltételek mellett azt megengedte. 1836-ban már nem szenteltek külön tiltópontot a kémény és padlás nélküli lakóhazak építésének; ehelyett a 41. pontban és az „Utasítás" 5. pontjában az újabb típusú, kő kéményű házakat építőknek ígértek kedvezményeket, amely a biztonságosabb kéményfajta gyorsabb mértékű elterjedését hivatott szolgálni s ez egyben azt is jelezte, hogy bizonyos változás állt be az ilyen épületek építése terén. A 68. pont facsemeték ültetését szorgalmazta az utcákra és a házak közé, ám ez az intézkedés csak hosszabb távon fejthette ki üdvös hatását. A század végén keletkezett, korábban már említett 505/96. számú határozat a „Szabolcs vármegye építkezési szabályrendelete" címet viselte.

11 (lásd a 4. sz. függeléket!) Ez már jóval részletesebben szólt az építkezés külső feltételeiről is (telek, építési engedélyek, a szomszédok jogai stb.). A szorosabban vett, az építkezéssel foglalkozó rendszabályok a III. részben olvashatók. Az itt közölt rendeletek élére a falak anyagáról szóló intézkedések kerültek; a paragrafusok alapján (a 13—15. §) arra következtethetünk, hogy a földfalak, s ezeken belül is a vertfal alkalmazása igen gyakori lehetett a megye területén. A rendelet részletesen előírta a tartó-, a köz- és a válaszfalak minimális vastagságát különböző építőanyagok alkalmazása esetén. Ugyanígy részletezte a lakóházak ajtajainak és ablakainak legkisebb megengedhető méreteit is (17. §). A padozat (16. §) és a padlás (15. és 18. §) anyagát egészségügyi és tűzveszélyességi szempontok miatt szabályozták. Határozottan tiltották a nádpadlás készítését, ami arra utal, hogy a század közepe óta (amikor is igen sok lakóépület padlása készült nádból) nem sokat javult e téren a helyzet. Ugyanakkor azt is előírták, hogy a padlást legalább 10 cm vastag sártapasszal vagy „fekvő tégla-burkolattal" kell ellátni. A kémények építéséről a 18—19. § intézkedett. Megtiltotta, hogy deszka, patics és nádkéményeket újonnan építsenek; javításuk tilalmazásával el akarta érni, hogy azok rövid időn belül megszűnjenek. Ügy tűnik, nem sok foganatja volt a több mint fél évszázaddal korábban hozott, a kőkemények építését ösztönző könnyítő rendelkezéseknek, ha ilyen határozottan kellett tiltani az éghető anyagokból készült kémények építését. (Sőt a Nyírség déli részén még ma is láthatunk deszkából készült kéményfejeket!) Hogy mennyire gyakoriak lehettek ezidőtájt az ilyen kémények, azt az is mutatja, hogy a megye 1892-ben hozott 107/1892. számú, a kéményseprő iparról szóló rendeletének 3. §-a külön intézkedett „az úgynevezett patics vagy tapasztott kémények"-ről, amelyeket a tulajdonosoknak maguknak kellett tisztítaniuk.

12 A korábbi, 1836-os rendszabály 36—37. pontjai is intézkedtek a kémények tisztításáról, sőt a Tűzkármentesítő Intézet 1843-ban azt is javasolta, hogy ne csak a helységeknek legyen néhány kéményseprő rúdjuk, hanem „minden helység lakosa kémény seprő rúddal légyen ellátva vagy pedig Kéményét rendes Kémény seprővel söpörtesse."

13 Az, hogy időrőlidőre foglalkozni kellett a kémények ügyével (1868-ban a kéményseprésről, 1871-ben a kémények megvizsgálásáról, 1873-ban a kémények és kéményseprők kimutatásáról stb. tárgyalt a megyei közgyűlés), mindenképpen jelzi, hogy a tűzveszélyes kémények milyen mértékben foglalkoztatták a lakosságot és a megye vezetését. A 20. §-ban ismét olvashatunk a szabadban álló sütőkemencékről, s ez fokozott tűzveszélyességükre hívja fel a figyelmet. A szabályok korábban nem intézkedtek a tetők héjazatának anyagáról. Az 1896-os szabályrendelet 21. §-a is csupán a lakóépület „laza szalmával vagy kukoricza szárral" való fedését tiltotta, a náddal és gyékénnyel fedett épületeknek csupán az egymástól való távolságát írta elő (14. §). Valószínűnek tartjuk, hogy az ún. „bogárhátú" tetővel ellátott, padlás nélküli épületek tartoztak az előbbiek közé; a kukoricaszárral való fedés a Nyírség középső és déli—délkeleti részén a melléképületeken még századunk közepén is gyakori volt, emiatt úgy véljük, hogy a lakóépületek ilyen anyaggal történő fedése is e területen volt szokásos a múlt század végén. Főleg a Nyírség előbb említett részeinek építési gyakorlatához tartozott az is, hogy az istállókat a lakóházzal egy fedél alá építették (bár szórványosan a megye más területein is találkoztunk ilyen épületekkel). A 22. § ezt az építésmódot nem tiltotta ugyan, de szabályozta az istállóba való bejárást még abban a formában is, ha a szoba és az istálló között még egy kamra is volt. A rendelet tulajdonképpen az istálló ajtaját az udvari oldalra tetette át, ami egészségügyileg mindenképpen indokolt. A szabályzatban a legszigorúbban tiltották a földalatti helyiségek lakás céljaira történő építését, és elrendelték az ilyen épületek 2 éven belüli elhagyását (29. §). A határozott tiltás azt sugallja, hogy területünkön igen nagy számban létezhettek ilyen építmények. Ennek a megállapításnak nagyrészt ellentmond egy 1843-as összeírás, amely nem erősíti meg a fenti feltételezést. Igaz, hogy jónéhány településen voltak „föld alatti házak", „kunyhók", „viskók", de ezek száma elenyésző volt a többi lakóház számához viszonyítva. Nem tudjuk, hogy a múlt század közepén még nagyrészt vándorló életmódot folytató cigányság ideiglenes jellegű telepeinek épületeit — amennyiben azok nem sátrak, hanem szilárdabb anyagokból készült épületek voltak — figyelembe vették-e az összeírásnál. A letelepült cigányok férfitagjainak nagy része uradalmi vagy falusi kovácsként dolgozott a XVIII—XIX. században, így az ezen szolgálatért járó uradalmi vagy falusi kovácsházakban lakott családostul. Néhány adat arra figyelmeztet, hogy ezen épületek vizsgálatakor figyelemmel kell lennünk a cigányság ilyen típusú épületeire, hiszen ha a XX. század negyedik negyedében is élnek hasonló körülmények között egyes cigánytelepek lakói, hogyne élhettek volna a XIX. század közepén! Bogdányban 1843-ban az adózók épületei között összeírták Nagy Károly „újj magyar" kunyhóját s egy másik Nagy Károly „bogár hátú Házá"-t is

14

, de hasonlókról Balsáról is rendelkezünk adatokkal.

15 A szabályrendeletben a melléképületek helyéről a 14., a 24. és a 28. § intézkedett. A csűrök vagy pajták építését csupán az udvaron engedte meg, tehát azok telken kívüli építésére — a korábbi gyakorlattal ellentétben — nem adott lehetőséget. Tiltották, hogy az utca mentén épült