Kecskés Péter (szerk.): Ház és ember, A Szabadtéri Néprajzi Múzeum Közleményei 4. (Szentendre, Szabadtéri Néprajzi Múzeum, 1987)

Tanulmányok - SZILÁGYI MIKLÓS: 19. századi adatoka gyomai és mezőberényinépi építészetről

48 BML Gyoma ir. V. 317. A/b/4. Kérelmek (1781—1847) 59—60, 61—62, 54, 55, 56, 57, 58, 120. fol. 49 L. erről: SZILÁGYI Miklós 1967 3—11. — Másutt is igyekeztek szabályozni az építési gyakorlatot. A Jászkun Kerület 1802-es „építési reguláját" GYÖRFFY István 1938 közölte (értékelésére 1. BARABÁS Jenő 1981 228.). Makón (az építési szabályok és tilalmak eseti megfogalmazása után) 1854-ben, majd 1889-ben alkottak építési szabályrendeletet (TÓTH Ferenc 1978 171—174, 208—231.) 50 BML Mezőberény ir. R 1. Közig. ir. A. 2-a (1800) 14. fol. — IMPLOM idézett olyan 19. század eleji békéscsabai és szeghalmi utasításokat, melyek a vályogkerítést szorgalmazták, egy 1771-es törvényszéki iratban viszont arra is rábukkant, hogy „a nemes vármegyeháza környül" (!) garádkerítés volt (IMPLOM József 1971 72.) — Mezőberényben és Gyomán csak elvétve érték meg a 20. századot a vályogkerítések (HENTZ Lajos 1973 272, NÓVÁK László 1977 548.) A század elején a szomszédos Békésen előfordult a vert fal- vagy vályogkerítés, de a sövény-, a deszka- és a léckerítés általánosabb volt (BANNER János 1911 132), ugyanez időtájt viszont Szegváron (Csongrád m.) BARTUCZ általánosan elterjedtnek találta a vályogból (olykor vertfalból, be tapasztott csutkaszár-kévékből) készített falkerítést (BARTUCZ Lajos 1910 35.) Az újabb tanulmányokban már jóval kevesebb az értékelhető adat: Tótkomlóson századunk közepén még megvolt néhány helyen (VAJKAI Aurél 1974 161.), Bárándon a nád- és sövénykerítéshez képest soha sem volt gyakori, bár 1839-ben egy egyházi ingatlannál feltűnik a vályogkerítés is (BALASSA M. Iván 1985 188.), a NagySárréten a 18—19. században sem építettek vályogkerítést, a nád-, a sövény- és a trágya-kerítés (gerágya) volt a jellemző (DÁM László 1975 38, 1981 391.) 51 1823-ban egy negyedtelkes jobbágy 20 éves fia így adta elő egy idegen borjú megölését: „tegnap előtt estve a' magunk házánál takarodó vonásig tengerit morsolván, gyakran ki tekintgettem, hogy a' kerítés nélkül való udvarunkra a' takarmányunk alá nem jött é valami féle Jószág". (BML Gyoma ir. R 2. Polgári peres ir. 1767—1825. 309. fol.) 52 BML Gyoma ir. V. 317 A/b/4. Kérelmek 1781—1847. 120. fol. 53 L: BARABÁS Jenő — GILYÉN Nándor 1979 51—52; részletesebben: BALASSA M. Iván 1977 343—358. — A részlet-vizsgálatok ezt a következtetést igazolják: a Nagykunságban az 1930—1940-es években folyt gyűjtések szerint az újabb építkezéseknél terjedt el az ollóágas használata (MISKOLCZY László — VARGHA László 1943 XI.); Túrkevén az 1960-as években rögzített visszaemlékezések szerint 1900 körül a hosszúágas eléggé általános volt, az ollóágas is gyakori, valamivel ritkább a félágassal alátámasztott szelemen (BARABÁS Jenő 1981 231.); a Nagy-Sárrétnek csak a nyugati részén volt a közelmúltig általános a szelemenes szerkezet, az ollóágasos megoldás viszont itt sem volt kizárólagos (DÁM László 1975 64, 1981 408.); Bárándon az ágasfa, a félágas és az ollóágas is jellemző volt, az 1880 körüli nagy építési fellendülést követően már főleg az utóbbit alkalmazták, s a 20. században ez lett kizárólagos (BALASSA M. Iván 1985 200—201.); délebbre viszont — az újabb tótkomlósi és makói gyűjtések erre vallanak — főképp az ollóágasos megoldás volt a jellemző (VAJKAI Aurél 1974 148, TÓTH Ferenc 1978 190.) — Gyomán egyébként az 1970-es években az ollóágasos-szelemenes megoldás látszott kizárólagosnak (NÓVÁK László 1977 544.), Mezőberényben viszont a megmaradt épületek a szelemen nélküli szarufás szerkezetet mutatták a legjellemzőbbnek (HENTZ Lajos 1973 270.) 54 L.: BARABÁS Jenő — GILYÉN Nándor 1979 39. — IMPLOM 1748-ból idézett adatot a vályogfalra, (de a sövényfalra, a nádfalra és a vertfalra is vannak 18. századi adatai); egy 1818. évi összeírás szerint Szeghalmon 9 házhely közül nyolcon nádtetős vályogház, ötön vályog falú kamra, haton vályog falú istálló állott (IMPLOM József 1971 72—73.) — BARABÁS Jenő — Túrkeve építkezéséről szólva — arra figyelmeztet, hogy a vertfal, mert egyszerűbb technikának tűnik, nem előzte meg feltétlenül a vályogfalat (BARABÁS Jenő 1981 229.) A részletvizsgálatok valóban nem igazolják, hogy általánosan jellemzőnek tekintsük a vertfal — vályogfal fejlődésvonalat. A század első évtizedében Békésen újabb fejleménynek tekintette BANNER János (1911 135—136.) a vályogfalat, s a vertfalat mutatta be részletesen, BARTUCZ Lajos (1910 37—38.) viszont ugyanekkor Szegváron a vályogfalat találta általánosnak, megállapítván azt is, hogy a legrégibb házak vályogból, s nem vertfallal épültek. Áz újabb publikációk adatai is hasonlóan ellent mondani látszanak egymásnak. Tótkomlóson a vályogfal volt a leggyakoribb (VAJKAI Aurél 1974 141—142), a közeli mezővárosban, Makón viszont a közelmúltig a vertfal számított uralkodó faltípusnak, a vályog csak kiegészítő építőanyag maradt (TÓTH Ferenc 1978 177, 185.) A Nagy-Sárréten csak a 20. században vált dominánssá a vályogfal (DÁM László 1975 51, 55, 133), a Sárréttel szomszédos Bárándon viszont BALASSA M. Iván (1985 191) nem talált vertfalú épületet, mind a lakóházak, mind a melléképületek kizárólag vályogfalúak voltak. — NÓVÁK László (1977 541.) egyébként a vályogfalat tartja jellemzőnek Gyoma építkezésére, de a nádfalat és a vertfalat is megtalálta. 55 A tutajozásról 1: TÁBORI György 1967 41—49. — HENTZ Lajos (1973 269—270.) azonban 1844-es adatot idéz az utcán ásott „fűrészelő gödrökre", a deszkafűrészelés technikáját tehát helyben is ismerték. 56 L. erről: BARABÁS Jenő — GILYÉN Nándor 1979 44.