Kecskés Péter (szerk.): Ház és ember, A Szabadtéri Néprajzi Múzeum Közleményei 4. (Szentendre, Szabadtéri Néprajzi Múzeum, 1987)

Tanulmányok - H. CSUKÁS GYÖRGYI: Asztalosok Szentkirályszabadján

kÖrnyül állások által szoríttatván kéntelenségbül, előttünk, és jelenlétünkben, úgy hasonló képpen a Méltóságos Uradalom résziről ki küldettetett Komisszarius Urunk...". A szöveg folytatását tartalmazó oldal hiányzik a jegyzőkönyvből, N.Veres Marti Dánielnek azonban sikerült idővel bekerülnie a céh tagjai közé, mert 1829-ig találkozunk nevével a fíliális mesterek között. 1811-ben szentkirályszabadi Tóth Ferenc szegődtette Simon Antal inasát. Ugyancsak 1811-ben szegődtette Segesdi István Árvái Miklós és Vetsei Jantsi inasait. 1812-ben Rák Mihály szegődtette Ispánki Antal nevű inasát. 1814-ben Rátzkevi Lajos szegődtette be Rátzkevi Józsi nevű fiát, ugyanebben az évben Segesdi István Végheli Miska nevű inasát. 1819-ben Rátzkevi Lajos János nevű fiát szegődtette. A veszprémi asztalos céh tagjait felsoroló 1806-is jegyzékben Rátzkevi Lajos és Veres László (nyilván azonos Veres Marti Lászlóval) minden bizonnyal szentkirály szabadiak. Az 1815-ös felsorolásban Tóth Ferenc és Vörös Dániel (azonos N. Veres Marti Dániellel) szerepelnek csak, noha a szegődtetések alapján Rátzkevi Lajos is a céh tagja volt ekkor, és Veresmarti László is csak 1861-ben hunyt el 82 éves korában. Ispánki László neve is megjelenik az 1810-es évek végétől a céhtagok között. Az adatok száraz felsorolását csak a szentkirályszabadi asztalosság kialakulásának kezdeti időszakában tartottam fontosnak, a további időszak egyre szaporodó adatait az I. sz. melléklet tartalmazza. Mindezekből kiderül, hogy a 18. század végén és a 19. század elején a szentkirályszabadjai asztalosok többsége még veszprémi mestereknél tanulta a mesterséget, ott is szabadult fel. Közülük sokan nem is tértek vissza lakóhelyükre, többen Veszprémben maradtak, mások további sorsára, működésére nem rendelkezünk adatokkal.

8 Ahogy nőtt a helybeli mesterek száma, egyre többen töltötték inaséveiket náluk. Többen édesapjuknál tanulták ki és folytatták a mesterséget. Az 1830-as, 40-es években már kisebbségben voltak azok, akik veszprémi mestereknél inaskodtak.

9 A 18. század végéről, és a 19. század legelejéről származó, Szentkirályszabadján készült bútort nem ismerünk. írásos dokumentumok, remekrajzok alapján azonban képet alkothatunk a veszprémi céh asztalosai által készített termékekről, s az akkori kisnemesi otthonokban használatos bútorokról. A 18. század végéről és a 19. század első feléből több asztalos remekrajzot ismerünk,

10 s a céh jegyzőkönyve is megemlíti az elkészült remek darabokat. Már az asztalosremekek kiválasztásában is jelentős retardációt figyelhetünk meg a kor stílustörekvéseire legérzékenyebben reagáló pesti asztaloscéh remekeivel összehasonlítva. Míg ott 1781 után már nem fordul elő kétajtós szekrény a remekdarabok közt, s helyét a Közép-Európában akkor divatos új bútortípus, az írószekrény különféle változatai veszik át,

11 addig a veszprémi céhben még az 1820-as években is a hagyományos, nagyméretű, kétajtós barokk almáriumok készültek remekként.

12 A céh konzervativizmusát nyilván a helyi, a pestitől különböző ízlés és igény magyarázza. Az asztalos remekek alapján azonban aligha lehet képet alkotni a szélesebb vevőkör igényeihez igazodó, leggyakrabban készített bútorokról, amik főként a falun működő asztalosok esetében inkább ládák, asztalok, padok, székek, tálasfogasok lehettek. Ezt bizonyítja egy 1813-ban kiadott Veszprém vármegyei iparos árszabás is (II. sz. melléklet). A benne felsorolt asztalos-termékek alapján megállapítható, hogy összeállításánál a szélesebb vevőközönség igényeire voltak tekintettel, melyet elsősorban a vásározó asztalosok elégítettek ki. Az árszabásból hiányoznak a korstílus szerinti legdivatosabb, legújabb bútordarabok, ezeket egyedül a háromfiókos sublad képviseli, mely keményfából és (olcsóbb kivitelben) puhafából is készült. Az 5 láb széles, kétajtós, pártázatokkal és esztergált lábakkal ellátott ruha almárium még barokk arányokat és formákat sejtet, s ebben a korban ugyanúgy elavultnak hat,

13 mint az olaszlábas asztal is.

14 Az ugyanebből a korszakból származó hagyatéki leltárakat ismerve azonban még ezek az erősen retardáló bútordarabok is csak a kisnemesség módosabb rétegeinél, és polgárosultabb életmódot folytató gazdag kocsmárosok, molnárok, sörfőző mesterek otthonaiban fordultak elő. A fő tároló bútor ekkor még a láda volt, nem véletlenül szerepel a limitációban is többféle láda. Ugyancsak a szélesebb vásárlóközönség — több helyen kifejezetten a parasztság —• igényét tükrözi az árszabásban felsorolt többi bútor is. A Balaton-felvidékről ismert 18—19. századi emlékanyaghoz képest feltűnő a puhafából készült, festett, firnáj szolt bútorok magas aránya a limitációban. Feltehető, hogy egyes Veszprém vármegyei asztalosközpontok inkább festett fenyőfa bútorokat készítettek (pl. Zirc, Nagyvázsony környéke), másutt már ekkor a keményfa bútor volt túlsúlyban. A 18. század végéről és a 19. század elejéről ui. több keményfából készült, faragással vagy intarziával díszített ládát ismerünk. Minthogy az ilyen névvel, évszámmal ellátott kisnemesi kelengyeládák megrendelésre készültek, ezért nem is szerepelnek talán az árszabásban. Hasonló megállapításra juthatunk egy 1806-ban, Szentkirályszabadján felvett vagyonösszeírás alapján (III. sz. melléklet). A Veszprémi Ferenc halálakor összeírt kisnemesi hajlék és bútorai nyilván egy korábbi időből, a 18. század második feléből származnak, de nem tévedünk sokat, ha hasonlóképpen képzeljük el a 19. század elején is az elszegényedő kisnemesség hajlékait, felszerelését. Itt is több puhafa bútort találunk: fekete festékű ládát, fekete festékes fogast, hosszú fenyőfa padládát. A 19. század első feléből egyetlen egy olyan bútort ismerek, amelyet nagy valószínűséggel szentkirályszabadi asztalos készített. Ez egy golyólábakon álló, iharfa berakással díszített tölgyfa láda, melynek homloklapján két téglalapalakú intarziás keretben a tulajdonos neve és a házasságkötés évszáma olvasható: Ns. Bartza Erzsébet 1818.

15 A Bartza család is azon kisnemesi családok egyike, amelynek az 1840-es évektől kezdve igen sok tagja vált iparűzővé. Köztük bognárokat, asztalosokat, takácsokat egyaránt találunk. Ez a bizonyára helyi megrendelésre készült láda arra mutat, hogy a 19. század elején a szentkirályszabadi kisnemesek körében is tért hódítottak az intarziával, faragással díszített keményfa ládák, melyek legkorábbi datált példányait a 18. század végéről ismerjük a Balaton-Felvidékről.

16 Hasonló korú, faragással díszített tölgyfa ládát ismerünk a szomszédos Nemesvámosról. A láda homloklapjának keretezése és a mezők közepében elhelyezett rozetták a kora-klasszicizmus stílusjegyeit mutatják jelentős késéssel. A láda felirata: Ns. Sari Eva Anno 1823.

17 Hasonló korú lehet múzeumunknak Kádártárói származó sarokpadja, melyen a ládáéhoz igen hasonló vésett díszítés található.

18 Feltételesen ezeket a darabokat is származtathatjuk szentkirályszabadi mesterektől, márcsak azért is, mert Szentki-