Kecskés Péter (szerk.): Ház és ember, A Szabadtéri Néprajzi Múzeum Közleményei 3. (Szentendre, Szabadtéri Néprajzi Múzeum, 1985)

Vargha László (1904—1984) - FILEP ANTAL: Vargha László tudományos munkássága

jeles tagjai, így Cs. Sebestyén Károly, Gönyei Sándor — módszereit, eredményeit látva — meggyőződéssel állottak mellé. A kortárs és a fiatalabb kutatók körében is megbecsülés övezte. Balogh István, Tálasi István, Bálint Sándor, Papp László és sokan mások nagyra értékelték munkásságát, számítottak barátságára, sokra tartották pályatársi segítségét, mintegy harcostársuknak is tekintették. A harmincas évek végén egyetemi hallgatói szívesen működtek együtt vele, hallgattak a szavára, szívesen vették szervezési tanácsait, segítették törekvéseiben. Mindez lehetővé tette, hogy szemlélete, módszere megérdemelt visszhangot váltson ki, munkásságát elismerjék, törekvéseit támogassák. A háborús évek megpróbáltatásai, az újjáépítés nehéz korszaka játszottak közre abban, hogy Vargha László hatása mélyebben nem bontakozhatott ki, sőt a feldolgozásai és az értékelő munkái sem láthattak világot az általa elképzelt ütemben. Györffy István halálát követően Vargha László megvált a néprajzi tanszéktől. Viski Károly mellett vállalt állást a Magyar Nemzeti Múzeum (az ún. gyűjteményegyetem) szervezetébe tartozó Közgyűjtemények Országos Felügyelőségén. Itt tisztviselői beosztásban dolgozott, azonban szakíthatott időt magának az intenzív feltáró- és feldolgozó munkára; igaz, a kutatásaihoz kevesebb közvetlen támogatást élvezhetett, az egyetemi növendékek technikai segítségét sem vehette már igénybe. Mindezt ellensúlyozhatta az is, hogy az egész országot be kellett járnia. Rendszeresen látogatta a vidéki múzeumokat, ahol a szakemberek rendszeresen felhívták a figyelmét az Őt érdeklő emlékekre. Fénykép- és rajzgyűjteménye nyomán lehet érzékelnünk : milyen sokfelé, milyen alapos kutatásokat végzett 1938—39-tŐl kezdve, szinte az egész nyelvterületet birtokába vette. Egy-egy tájegységen belül kisebb körzeteket választott ki, s azon belül egy-egy nevezetesebb településen szinte teljességre törekedett, ún. mélyfúrást végzett. 1944-ig ki kell emelnünk a Komárom megyei Martoson, a Heves megyei Átányon, a borsodi Mezőkövesden, a Balaton-part zalai szakaszán és az erdélyi nagy kollektív gyűjtőtáborokban (elsősorban a Borsa völgyén fekvő községekben) tárt fel nagyon jelentős mennyiségű anyagot. Gyűjtése egységes szempontjaival, rendszerességével, sokoldalúságával, dokumentációs eljárásainak átgondoltságával, magas színvonalával a magyar népi

1 építészeti-építkezési kutatások talán legfontosabb anyagát jelentik. Nem túloztak azok a külföldi szakemberek, akik később megismerve ezt a kollekciót, az európai kutatástörténet szempontjából is nagy jelentőségűnek, kiemelkedő értékűnek minősítették. Csak sajnálnunk lehet, hogy ennek a hatalmas anyagnak csak apró töredékei válhattak ismertté külső, kényszerű okok miatt. Az ezekkel a gyűjtéseivel összefüggő könyv- és kiadványtervei még megvalósulatlanságukban is tanulságosak, törekvéseinek folytatását, befejezését sugalmazzák ma is. A karcagi, illetve a tiszafüredi gyűjtései során kibontakoztatta a népi építőkultúra építészeti szemléletű vizsgálatait. Itt teljesítette ki igazán feltáró, elemző, értékelő munkásságának legegyénibb vonásait, sajátosságait. Építészeti iskolázottsága, építészet- és művészettörténeti tájékozottsága valósággal predesztinálta arra, hogy a népi építő tevékenység művészi, ízlés- és stílustörténeti vonatkozásait feldolgozza, mintegy kiegészítse a korábban egyoldalú, az esztétikai kérdéseket mellőző népi építkezési megfigyeléseket. Persze, nem lehet eléggé hangsúlyozni, hogy az igazi tudományosan megalapozott, objektív elemző, mérlegelő esztétikai vizsgálatok az építészek falukutatásaiból is hiányoztak. A megfelelően körültekintő stílustörténeti, szerkesztési stúdiumok helyett többnyire romantikus vagy formalista lelkendezéssel pótolták a mondanivalót. Vargha Lászlónak az e tárgyban már 1939—1940 körül kibontakozott néprajzi vizsgálatai (anyagukban, következtetésükben egyaránt) művészet- és építészettörténeti jelentőségűnek bizonyultak. Úgy tűnik, ezzel maga Vargha László már akkor tisztában volt, mert az ilyen érdekű gyűjtéseire egyre több energiát fordított. 1943-ban két jelentősebb közleménye is megjelent. A Balaton-környék népművészete c. gyűjteményes kotetecskében ő írta a viszonylag rövid „építkezés" fejezetet. A nagyszerűen válogatott fényképanyag azonban már jelzi, hogy teljesen áttekintette, birtokba vette témáját, és a lényeges pontokat maradandó eredménynyel fel is dolgozta. E kutatásait egyetemi hallgatóival később, az ötvenes és hetvenes évek között, szisztematikusan még tovább is fejlesztette, kiteljesítette, amikor is olyan analíziseket is elvégzett, amelyek általános építészeti, művészetszociológiai irányban is új felfedezésekkel gazdagították ismereteinket, feltárták a népi építészetnek — mint népművészet ágának — legfontosabb életjelenségeit. Az 1943-ban napvilágot látott másik munkája, amely mind a néprajz, mind az építészet oldaláról korszakos, szemléletmódosító volt : A Nagykunság vidék népének építészete címmel jelent meg. (A könyv elkészítésében elsősorban fényképek, rajzok felvételében az építészmérnök Miskolczy László működött közre.) A munka azért is kínálhat alkalmat az összehasonlításra, mert a Magyar Ház Barátainak kiadásaként jelent meg. Ugyanez az egyesület tette közzé a Fertő- és a Balatonvidék áttekintését. Ezekkel szembeállítva Vargha László bevezető tanulmánya — mint fentebb állítottuk —