Kecskés Péter (szerk.): Ház és ember, A Szabadtéri Néprajzi Múzeum Közleményei 3. (Szentendre, Szabadtéri Néprajzi Múzeum, 1985)

Tanulmányok - KECSKÉS PÉTER: Egy letenyei présházpince felmérése és áttelepítése

nyerés bérbe vagy segítségbe is folyt, ugyanis a ,,bábános prős" elkészíttetése, kiszállítása, felállítása vagy beemelése több mint felébe került, mint az „egész hajlék". Az ilyen présházpincét többnyire a közeli erdőben vágott tölgyfából rótták, az anyag megmunkálását is jobbára falusi specialista vagy kontár ács végezte, ugyanúgy mint a szőlőprést. A pinceépítés, a -berendezés és a -használat jellegében és szerkezetében tehát az önálló-önellátó gazdaság szőlőhegyre kitelepült, specializált része, ami alapvetően keresetkiegészítő és presztízsjavak termelésének és tárolásának a helye. Bizonyos gazdasági és szükségkörülmények (túlnépesedés, idős férfiak elhelyezése, háborús viszontagságok, külső birtokosok szerepe) a szőlőhegyi épületek változatos alaprajzi, építészeti és funkcionális megoldásait hozták létre. Az alaptípus, a présházpince több irányú hozzáépítést és fejlesztési lehetőséget hordozott magában. A présház mellé kívül fűtős, szemes kályhával ellátott szoba épülhetett. A pince mögé színt vagy istállót készíthettek a külső birtokosok igényeinek megfelelően. Építettek a présházpince présháza mellé újabb pincét, hogy a család két ága közös présházhasználattal, de külön pincejoggal és pincekulccsal biztosítsa borát. Az utóbbi altípusba tartozik a Letenyén felmért, s 1840-ben épült présházas ikerpince. Letenye az 1826-os tűzvész után — a múlt századi statisztikai leírások szerint — „jelentékeny mezőváros" lett a Szapáry grófok kezén, lakossága 1839 és 1870 között megkétszereződött (1360 fő). 4200 kat. h. területéből 500 kat. h. volt szőlő, s a szőlőhegyeken több mint 260 présházpincében főként vörös bort szűrtek le. Ha figyelembe vesszük, hogy Letenyén 1870-ben csak 136 lakóház volt, jelentős extraneitást kell feltételeznünk. A külső birtokosok szerepével különösen Béc és Egyeduta községekkel kapcsolatban találkozhattunk a terepmunka során (bár a két falut 1935-ben Letenyéhez csatolták). Az Öreghegy 287. sz. épület Letenyétől északra, mintegy másfél km-re állt az észak—dél irányú dombtetőn, előtte és mögötte mélyen bevágott kocsiút vitt. A két út között soros elhelyezéssel úgy épült, hogy bejáratával keletre, a hozzá tartozó 25 soros szőlőterületre nézett. Az épület két rövid oldalán 8 m-re már újabb épületek és szőlőpászták sorakoztak. Tanulságos volt a présházpince növényi környezetének vizsgálata. A két út közötti, nem egészen harmincméteres körzetben a pince mellett májusi cseresznyefát, muskotályos körtét, kék szilvafát, továbbá naspolya és feketebodza bokrokat találtunk. Utóbbit borfestő anyagként is használták. Az élősövénnyel kerített szőlőben részben direkt termőket (nova és otelló), részben oltott fajtákat (olaszrizling, szlankamenka, oportó) találtunk. A korábbi vörös fajtákat is tőkés művelésben részesítették (rácszőlő, jakabszőlő, százszoros). Az épület a boronafalú, nyílt tűzhelyes présházú ikerpincék típusába tartozik. A három helyiségből álló (pince+présház+pince) épület két pincéjét 1934-ben, az akkori bérlők (Vorcsák Mihály és Sztankó János muracsányi iparosok) deszkafallal megosztották. így egy-egy kis szobát és bortároló pincét rekesztettek el. Az új pincékben földbe mélyített vermet ástak, s ebben tartották a bor egy részét. Az 1970-es években bérlő letenyeiek ugyanígy használták az épületet (1. kép). Ezek a szervetlen átalakítások a présházpince építészeti, funkcionális és berendezési egységét nem bontották meg. A présházpince építéskori állapota megőrződött a falszerkezetek, nyílászárók és tüzelőberendezés együttesében (2. kép). Az épület a présházajtó szemöldökfáján datált, a karcolt felirat szerint 1840-ben készült (3. kép). A helyi hagyomány szerint a Murán túlról (ma Jugoszlávia) módos horvát parasztok és iparosok, mint külső birtokosok sok szőlőt használtak és több pincét építettek a letenyei Öreghegybe. Ezt az ikerpincét is horvátok készítették. A két rokon család elkülönített pincehasználata mellett a présházat közösen vették igénybe. Az épületet az 1869-es kataszteri térkép rögzíti, de az építtető ill. korai használó család nyomára nem találtunk. A letenyei présházas ikerpince a nyugat-dunántúli felszíni bortárolás és a szőlőhegyi faépítkezés jeles emléke, mind az igényes építőanyagot, mind az igényes építőanyagot, megmunkálást és arányokat, mind az építmény funkcionális egységét tekintve. Látjuk ugyanakkor, hogy a Mura két oldalán élők XIX. századi építészeti és gazdasági kapcsolatainak vizsgálata új láncszemekkel bővülhet. 3. Az épület bontásának néhány tapasztalata A présházpince bontási munkafolyamataihoz — héjazattól az alapozásig — fűzünk jegyzeteket, melyek az. objektum építését jellemezték, átalakításokra utalnak vagy az újraépítésnél mértékadók lehetnek. Az épületet bontáskor (1976) több rétegben egymásra korcolt, valószínűen 1934-ben kialakított, 30 cm vastag nádfedés borította. A rövid nádkévéket fűzfagúzzsal rögzítették a 30 cm tengelytávra felszögezett tölgyfalécezethez (5/b kép). A tetőgerincen és az ereszaljon rozsszalma alátéteket találtunk, amik a nádazás erősítését szolgálták. A tetőjavítás e módja itt három generáción keresztül szokásos volt. A korábbi időszakra feltételezhetjük, hogy egyrétegű, kettős kötésű,, vékony zsúpszalma kévék alapot szolgáltattak a két tetőlécenként felerősített korcolt, 167 m

2 felületű nád-