Kecskés Péter (szerk.): Ház és ember, A Szabadtéri Néprajzi Múzeum Közleményei 2. (Szentendre, Szabadtéri Néprajzi Múzeum, 1984)

Tanulmányok - GILYÉN NÁNDOR-HORN ANTAL: A mándi református templom

golást nélkülöznek. A magas, ezüstösszürke zsindelytető uralkodik az épület tömegén. A homlokzatot, egyszerűsége, szerénysége ellenére ösztönösen jó arányérzékkel alakították ki (1., 2., 6. kép). A fehérre meszelt falakat csak kevés nyílás tagolja. A tölgyfából készült, íves záródású, borított tokszerkezetű bejárati ajtók ferde, ill. felül sugárirányú díszlécekkel borított, szegekkel, rozettákkal, cifra vasalásokkal díszített szárnya a népi barokk stílus szép emléke (10—11. kép). Régebbi hagyományokat őriznek az ólomkeretbe foglalt, néhány centiméteres átmérőjű, fúvott köldökös üveglemezekkel készült gótikus jellegű ablakok (11. és 14. kép). A mándi templom fatalpra emelt, favázas, tapasztott sövényfalas szerkezete igen nagy múltú építőgyakorlatra mutat. A fatemplom a múltban a köztudattal ellentétben nemcsak a Kárpátok és Erdély nagyrészt nem magyarok lakta vidékén, hanem a dombos és a sík tájakon is gyakori volt. Alapvető különbség azonban, hogy a magasabb hegyek tűlevelű erdősége boronafal építésére alkalmas, a lombos fák viszont inkább a favázas szerkezet anyagát adják. BALOGH Ilona a történelmi Magyarország területén 439 magyar fatemplomot sorol fel (a megyék között éppen Szatmár vezet, 53 templommal).

12 E nagy számból tekintélyes rész, hozzávetőlegesen 250, az ország mai területén állt. Közülük igen sok a hiányos adatokból megállapíthatóan is favázas, tapasztott sövényfalas szerkezetű volt. Ilyen elterjedt építési mód nyilvánvalóan nagy múltra tekinthet vissza. BÁTKY Zsigmond a nyelvtudomány eredményei alapján mutatta ki, hogy a magyar nép már a honfoglalás előtt ismerte és alkalmazta építőanyagként a fát.

13 Később a szláv népek hatására ismeretei lényegesen gyarapodtak. Mikor István király ismert rendelkezése értelmében minden tíz falunak templomot kellett építenie, az erdős, ligetes vidékeken általános építőgyakorlat szerint zömében fatemplomokot emeltek, mivel másra anyagi lehetőségek hiányában sem voltak képesek és a megfelelően képzett mesterek is hiányoztak. A faépítészet szerkezeti megoldásai természetesen fejlődtek, a kezdeti korban kialakult szerkezeti elemekre erősen hatott a középkori, Közép- és KeletEurópában általánosnak mondható faépítési technika. Ezzel a fejlődés lényegében be is fejeződött: a XVII. és XVIII. században épült faszerkezetek alapjukban és részleteikben is középkori szerkezeti megoldásokat őriznek. Ez a XVIII. században is általános építési mód csak a későbarokk stílus hatására változott meg, egyrészt az újabb közösségi igények, a lakosság, a hivők számának növekedése, a kicsinynek bizonyuló egyházak bővítése, új, nagyobb, korszerűbb templomok emelése, másrészt az újabb építőanyagok, a viszonylagos gazdagodás révén elsősorban a tégla alkalmazása és a későbarokk provinciális egyházak megismert új térmegoldása miatt. Ezért a XIX. század folyamán megkezdődött az emlékek rohamos pusztulása, mivel a fa építőanyagot a szegénység jelének tekintették és az anyagi lehetőségek, a közlekedés fejlődése, lehetővé tették állandó jellegű épületek emelését. Jellemző példa az elmondottakra, hogy a Mándot környező falvak közül ahol nem épült a középkorban szilárd anyagú templom, mindenütt fatemplom volt, amelyeket azonban legnagyobbrészt a múlt században lebontottak és helyette téglafalú épületeket emeltek.

14 A favázat kitöltő tapasztott sövényfonás az egyik legősibb építőtechnika, amelyet a nép a múlt századig — sőt gazdasági épületeken napjainkig — általánosan használt és megbecsültebb anyag híján a XVIII. század végén még templomok építésénél is alkalmazott. A fatemplomok építői ritkán városi ácsmesterek, sokkal gyakrabban falusi kismesterek, barkácsolók — elsősorban molnárok, „faragómolnárok", akik az ácsmesterséghez is értettek (mivel a malmot maguk készítették), sőt a két foglalkozást régebben sokszor egynek is tekintették.

15 Egyébként ahol a faépítészet elterjedt, a nép általában értett az egyszerűbb ácsmunkához, mivel lakóháza is hasonló szerkezetű, csak kisebb méretű volt. A XVII—XVIII. században épült fatemplomok középkorra utaló alaprajza is legvalószínűbben a technika népi jellegével magyarázható. A mándi egyház alaprajza — mint láttuk — lényegében a XV. században épült kisebb falusi templomok elrendezését mutatja. KISS Kálmán szerint ennek oka a környékbeli gótikus, a XV. század második felében épült kő- és téglatemplomok térmegoldásának utánzása.

16 Ezt a magyarázatot alátámasztja — legalábbis látszólag — az a tény, hogy Szatmár megyében, így Mánd környékén is, igen nagy számban maradtak fenn késő középkori egyházi emlékek. Gótikus templom van ma is Kölesén, Kisszekeresen, Nagyszekeresen, Vámosoroszin, hogy csak a legközelebbieket említsük. Ha viszont megfigyeljük más fatemplomok alaprajzi elrendezését, azt tapasztaljuk, hogy ezek a mándival lényegében azonos sajátságokat mutatnak. így például az ismert Bereg megyei magyar fatemplomok mind sokszögű záródásúak, bejáratuk és ablakaik általában a déli oldalon vannak,

17 mint a még ma is álló tákosi templomban láthatjuk. A Szatmár megyei Tisztaberek református egyházánál pedig még a „diadalív" is megvolt. Ezek az adatok egy XVII—XVIII. században virágzó, egységes északkelet-magyarországi stíluskörre mutatnak, amely nem szorítkozott a szűkebb vidékre.

18 Valószínű, hogy nem egyszerűen középkori emlékek utánzásáról van itt szó, a XVIII. századi posztgótikának egyik sajátos jelentkezéséről. Sokkal inkább ennek a középkorban kialakult, általánosan alkalmazott építési módnak továbbélésé-