Kecskés Péter (szerk.): Ház és ember, A Szabadtéri Néprajzi Múzeum Közleményei 2. (Szentendre, Szabadtéri Néprajzi Múzeum, 1984)

Tanulmányok - H. CSUKÁS GYÖRGYI: A Bakony és a Balaton-felvidék népi építészete (A Szabadtéri Néprajzi Múzeum Közép-Dunántúl tájegysége)

pörkölőkatlan, a felső szinten a törőkőpár és a prés.

237 Mivel a malomban az olajütésen kívül időszakosan őrlést és kendermorzsolást is végeztek, a berendezés igen sokrétű. Az olajos magvak zúzására ugyan már ott volt a daráló is, a kender puhítására azonban továbbra is használatban maradt a lóval hajtott, függőleges tengely körül járó kopár.

238 A berendezés egy része az egyik kövön olvasható 1744-es évszám szerint XVIII. századi, a nagykeréken levő 1862-es évszám a szerkezet felújítását jelzi. Az olajütő kőfalú, nyeregtetős épülete erősen lejtő terepen helyezkedett el. Födémé tölgyfagerendákból és vastag, olykor fél méter széles, 8—10 em vastag bárdolt tölgyfapallókból készült.

230 Az olajütő helyreállításánál a ma is tanulmányozható tapolcai olajütőn

240 kívül nagy segítséget nyújt az a működőképes makett, amely 1967-ben készült az akkor még álló olajütőről.

241 A Bakony és a Balaton-felvidék a sebesfolyású patakok révén a vízimalmok hazája.

242 A sok romos, vagy átalakítva, lomtárként használva ma is meglevő vízimalom közül a nyirádi Huni-malom kiemelkedik archaikus berendezésével. A lakott területtől mintegy 3 km-re, az erdő peremén épült malom korszerűsítésére nem került sor, berendezése a hengerszékek és felvonók, különféle sziták elterjedése előtti, hagyományos őrlőberendezést őrzi (28. kép). A tekintélyes nagyságú kőépület egyik felét a malom, másik felét a molnárlakás foglalja el. A malom egyetlen nagy osztatlan tér, amelynek hátsó részén U alakban fut körbe a galéria, ill. a kőpad (29. kép). Egyedülálló megoldásnak tűnik a környező malmok közt, hogy a molnárlakásnak nem volt külön bejárata: a malomból tölgyfatalpon nyugvó, fűrészelt mellvédes galériáról lehetett bejutni a molnárlakásba, amely a terep emelkedésének megfelelően magasabb padlószintű volt. A molnárlakás szabadkéményes konyhából, molnárszobából és különbejáratú segédszobából állt. A kőpadra falépcső vezetett, onnan újabb falépcsőn lehetett feljutni a padlástérbe. A malom eredetileg két szimmetrikusan elhelyezkedő felülcsapott vízikerékkel, két kopárral működött. Ilyen malmoknál az egyik kopárral általában „parasztra őröltek", vagyis a liszt és a korpa szétválasztását az őrlető maga végezte el otthon. A másik kopárhoz szitaszekrény csatlakozott, melyben a liszt osztályozását „gatyaszárszita" végezte.

243 Valószínűleg a Kígyós-patak elégtelen vízhozama miatt a hátsó kőjáratot megszüntették, majd a kőpadot is megcsonkították, s a malomtér hátsó részén kamrát választották le. Egyidejűleg magán az épületen is nagyobb átalakításokat végeztek. Valószínűleg egész tetőszerkezetét kicserélték. Ekkor épült kő csúcsfala is a vízikerék fölött — korábban feltehetően deszka oromzata volt —, melynek megtámasztására a malomfejen átívelő támpillért építettek. Bár a malom berendezése nagyon hiányos, egy korábbi fénykép és analógiák alapján a szerkezet rekonstruálható (30. kép). Épségben megmaradt az őrlőkőpár a garattal, amelyen jól tanulmányozható a garat kiürülését jelző csengős szerkezet.

244 A hiányzó belső fogaskereket, vashidat stb. a nagyteveli Erdész-malomból pótoljuk. Ugyancsak a nagyteveli malomból sikerült a múzeum számára megvásárolni a molnár faragó- és ácsszerszámait, valamint a malom működtetéséhez, rendben tartásához szükséges eszközöket. A malomhoz valamivel később épült istálló és szín csatlakozik. A múzeumi bemutatás során a XIX. század végi állapotot fogjuk rekonstruálni, amikor a malom már csak egy kerékkel üzemelt. A korszerűbb, hengerszékkel működő malmok elterjedésével ez a lakott területtől távoleső malom régies berendezésével nemigen vonzotta az őrletőket, a molnárok a szükséges gabonamennyiséget csuvározással igyekeztek biztosítani. A molnárlakás néhány megmaradt régi berendezési tárgya alapján arra következtethetünk, hogy a malom egykori gazdái tehetős emberek voltak, akiknek a helyi paraszti szintet meghaladó, polgári bútorokkal berendezett lakása volt. A malom bontáskori, átalakított formája azonban már azt mutatja, hogy a településtől távoleső, egy kerékkel működő malom teljesítménye és jövedelme is megcsappant, nem véletlen, hogy nem is korszerűsítették. Utolsó tulajdonosai már inkább gazdálkodással, állattarlással foglalkoztak, így történhetett, hogy a malom darálóként működve az 1950-es évekig megőrizte archaikus formáját, berendezését. A tájegységtől távolabb, egy domboldalon három szőlőhegyi présház, ill. pince fogja bemutatni a Balaton-felvidéki szőlőhegyi építkezést. A szőlőhegyi építmények nagyságukra, alaprajzukra, formájukra nézve igen változatosak. Ez annak a következménye, hogy a szőlőhegyen falubeliek és extraneusok, parasztok, nemesek, városi polgárok, egyházi intézmények pár száz négyszögölestől több hold nagyságig terjedő szőlői váltakoztak, ennek megfelelően találunk egészen kisméretű pincéket, szobát és istállót is tartalmazó épületeket és kétszintes pinceprésházakat is.

245 A szőlők különleges jogi helyzetük folytán adhatók, vehetők voltak, így úri, polgári szőlők, présházak is gyakran parasztkézre kerültek.

420 Hagyatéki leltárak bizonyítják, hogy a szőlőbeli építményt és felszerelését gyakran többre értékelték, mint a falubeli házat.

247 A szőlőhegyi építkezésnek így igen jelentős közvetítő szerepe volt a polgári, nemesi, paraszti építészet közt.

248 A pincék és présházak is kőből épültek, a pince többnyire boltozott.

249 Keszthely környékén és Balatonalmádiban megmaradt még a régi boronapin-