Kecskés Péter (szerk.): Ház és ember, A Szabadtéri Néprajzi Múzeum Közleményei 2. (Szentendre, Szabadtéri Néprajzi Múzeum, 1984)

K. Csilléry Klára 60 éves - K. Csilléry Klára könyve: A magyar népi lakáskultúra kialakulásának kezdetei (Kresz Mária)

ettek, aludtak", amikor még bútor nem volt. De megvolt a ház rendje; dél felé tájolt „ajtó", középütt égő tűz, a tűz jobb oldala rangosabb, férfiakat, idősebb embereket megillető hely, a bal félteke a nőké. A tűz mögötti térség volt az ősök helye, a későbbi szent sarok előzménye. Ennek az észak-eurázsiai lakásrendnek régiségét tanúsítja, hogy hasonló a rend az észak-amerikai indiánok kúpos sátoraiban. Az újkori magyar pásztorkunyhóban olykor valóságos gerenda tagolta a kunyhó belsejét, és határolta el a fekvőhelyet a tűztől, e gerenda neve is „rend" volt. Bár Európa-szerte általános a kúpos kunyhó építmény, berendezésének ez a módja csakis a magyarságra jellemző, a környező népeknél többnyire nem fordul elő: a magyaroknál északeurázsiai örökség a finnugor korból. A következő korszakban e rendet váltotta fel az állattartó nomád előkelők sátrában az a berendezés, amikor a tűz mögött lesz a családfő helye és tőle jobbra a férfiak, balra a nők foglalnak helyet. E réteg hajléka a jurta, nemezből készült kupolaalakú sátor. A magyarság körében mind a jurta, mind e berendezés csak az előkelőbbek közt terjedt el, a köznép körében a kúpos kunyhó és annak rendje maradt meg, mint a közelmúlt néprajzi példái bizonyítják. A kúpos kunyhóval azonos elterjedtségű — tehát az észak-amerikai indiánokig terjed — a hordozható bölcső, amely gyakran kéregből készült. Kéregből, mert a fémek hiányában könnyebb volt a kéreg megmunkálása, mint a fáé. E bútortalan korszakban a kényelmet, szépséget prémek és bőrök, friss faágak, lombok, füvek nyújtották. Az örökké füstös, kormos kunyhót bezöldágazták, és különösképpen díszítették az ősök térségét, a kultikus helyet. Az ünnepi zöldág díszítő szerepe napjainkig megmaradt, nemcsak a magyarságnál, hanem más népeknél is. A következő korszakban a félnomád és nomád török népek a jurtával együtt nemcsak új lakásrendet honosítottak meg a magyarság körében, hanem több bútordarabot is. Meglepő, hogy a magyarok az első bútorok közt vették át a talpas bölcsőt. CSILLÉRY Klára körültekintő kutatással bizonyítja, az átvétel még a honfoglalás előtt történt, „hiszen a gyönge csecsemőnek nagyobb szüksége volt a fekvőhelybeli újítás bevezetésére, mint a felnőtteknek lehetett". A talpas bölcső végső soron a gyermekágyból alakult, mégpedig nem a török népek sátrában, mint eddig vélték, hanem a mediterrán népek közt. Ilyen csecsemőágy már a görög vázaképeken látható, s főleg a bizánci birodalomban élt tovább és alakult ringatható talpas bölcsővé, innen származott mind keletre (ahol a kétkávás változata terjedt el), mind nyugatra. Török szó a „szék" is, e bútordarab eredete sem a nomád népek körében van, hanem a közel-keleti magas kultúrákban, és nem a praktikum hozta létre, hanem a rangjelző szerep, az uralkodó felemelése, trónusra ültetése — mégpedig az újabb berendezési rendnek megfelelő helyre, az ajtóval szemközt. Az uralkodó, majd a magasrangúak székre emelésével kezdődött más bútorok alakulása, az ágy (mely korábban csak ágynemű volt), az asztal (korábban csak tál) története, a földről való felemelkedés. A magyarok körében az új bútordarabok csak fokozatosan terjedtek el, a hosszú „asztal" például csak a honfoglalás után. A szó szláv eredetű, s amint a szerző kimutatja, nem minden szláv népnél jelenti azt, amit nálunk: e tényből az átvevés irányára is lehet következtetni. A könyv egyik erőssége a fatechnológia szempontjainak alkalmazása. CSILLÉRY Klára itt is a nyelvészet eredményeiből indult ki, összefoglalva a finnugor nevű szerszámokat, majd a török nevű szerszámokat és a más nyelvekből származókat. A szerszámhasználat ismeretében magyarázza, hogy mennyiben felelhet meg az elnevezés a jelenleg ismert eszköznek, például a gyalu nem lehet azonos az ismert mai eszközzel, hanem annak előzménye Volt, más jellegű szerszám. A faltechnológia ismeretében különös hangsúllyal ír a négy sarokpillérre való szerkesztés módjáról, a lécvázas szerkezetről. Részletesebben a bölcsőről szóló részben foglalkozik a sarokpilléres szerkesztés múltjával, de visszatér e szerkesztésmód ismertetésére más bútorok során is, így a fekhely, a széktípusok, majd az ácsolt láda során. Sőt a lakóépülettel kapcsolatban is szó van erről a szerkesztésmódról, mivel a faházak esetében a sarokpillérekre épült sövényfalú ház története korábbi, mint a boronaház, már csak azért is, mert fémeszközök nélkül is könynyebben megépíthető. A faszerszámok között az ácsolt láda készítésénél használt hornyoló különös jelentősége, hogy a magyarságnál és a környező népeknél e szerszámot használták a tárgy díszítésére is. Ez a díszítőmód a Kárpát-medence és a közvetlen szomszédos területek sajátossága, szemben az ácsolt ládákat más népeknél díszítő ékrovással (amely díszítőtechnika a magyaroknál is megvan, csak más tárgyakra alkalmazva). E sajátosság egyben bizonyíték a magyar ácsolt láda átvételének helyére és korára, a „szekrény "-t ugyanis nem a vallonok hozták be Magyarországra — mint korábban vélték —, hanem évszázadokkal előbb jelent meg, s már a XIII. században a nép körében is általános volt mint menyasszonyi kelengyés láda. Ekkor már az újabb tárolóláda is megjelent a legelőkelőbbeknél, az asztalos készítette láda, s ilyen vihette holmiját Margit, a király leánya, amikor 1246 táján szülei kolostorba adták. A könyvben jelentős hely illeti a lakásbeli textíliákat, hiszen a prémektől, bőröktől kezdve a szőt-