Kecskés Péter (szerk.): Ház és ember, A Szabadtéri Néprajzi Múzeum Közleményei 2. (Szentendre, Szabadtéri Néprajzi Múzeum, 1984)

Előadások a szabadtéri múzeumokról - VARGHA LÁSZLÓ: Eredetiség és rekonstrukció a szabadtéri múzeumban

attól az értékrendszertől függ, amelyben maga a megítélő él és gondolkodik. Nem kétséges, hogy az eddigi és hagyományosnak, „klasszikusnak" vélt és tartott kutatások — e tudományos diszciplína mellett — új kutatási területek, lehetőségek felé kellett, kell fordulni, új szemléletű vizsgálatokra volt és van szükség. A már klasszikusnak tartható kutató- és gyűjtőmunka elsősorban terepmunka volt. Széles körű megismerést nyújtott. Változatos és gazdag anyag fölött rendelkeztünk. Sokoldalú ismeretanyag, megfigyelés vált lehetővé. S éltek, éltünk is vele szép eredménnyel. Az egyes rokon jelenségek, azonosságok eredetének s múltjának ismerete mellett már régóta éreztük és tudtuk, hogy a jelenlegi állapotának és gazdasági, társadalmi, etnikai környezetének minél tágabb és jobb megismerésére kell törekednünk. Korábban mindez elsősorban az azonos —• közel azonos — földrajzi terület anyagára irányult, s alapvetően a tipológiai jegyeket tanulmányozta. Ennek keretében vizsgáltuk az egyes meglevő vagy hiányzó, s alapvetőnek, általánosnak — mert természetesnek — tartott sajátosságokat. így érthető tehát, hogy a jelenségek — a bennünket közelebbről érdeklő népi építészet — közvetlen és természetes, egységes felfogása, értelmezése csak az interdiszciplináris szemlélet szakaszában valósulhat meg, valósulhatott meg, ebben a szakaszban közelíthető meg a legjobban a tárgyi anyagnak a teljes megismerése. Az interdiszciplináris — az eddigi tudományág kereteit szétfeszítő munkamódszer nyújthat elfogadhatóan helytálló megfogalmazást és a valóságnak megfelelő képet népi építészetünk egészéről, múltjáról és jelenéről egyaránt. A jelenségek történeti folyamatának térbelisége, időbelisége és a társadalom alakulása és változása, folyton megújuló cselekménye határozza meg feladatainkat, feladataink alapvető kérdéseit. Számomra és számunkra már véglegesnek is tekinthető a tér, az idő és a társadalom — az építészet, a cselekvés •— egymásba szervesen kapcsolódó egysége. A jelenség, a cselekmény, az emlékanyag hagyománnyá válik, hagyatékká merevül, s véglegesen determináns — meghatározó — tényezővé alakul és fejlődik. Korunk, a XX. század második felének tudományos életében az építészet — s így a népi építészet — területén, s annak egységében is tudomásul kell vennünk: az építészet organizmus, az építészet saját korának jelzése. GIEDION szavaival élve, annak tanulmányát idézve : „ ... Keressük az építészetben annak a haladásnak visszatükröződését, melyet korunk magára eszmélése. korlátainak és lehetőségeinek fölismerése, szükségleteinek és céljainak tudatossá válása irányában megtett. Az építészet éppen ezért nyújthat betekintést ebbe a folyamatba, mert a kor életének egészével a legszorosabb összeköttetésben áll. Az építészetben minden — a bizonyos formák iránti előszeretetétől kezdve egészen a különleges építészi problémákra vonatkozó kutatásokig, melyeket természetesnek talál — korának körülményeit tükrözi vissza, melyekből fakadt. Az építészet a legkülönfélébb tényezők — társadalmi, gazdasági, tudományos, műszaki, etnológiai — tényezők eredménye ...". Tovább folytatva Giedion gondolatát, tovább idézve gondolatsorait: — ,,... Az építészetet sokféle külső körülmény hívhatja életre, de ha egyszer megjelent, önálló, sajátos jellegű és saját folytatólagos életét élő organizmust alkot. Értékét nem lehet szociológiai vagy gazdasági szakkifejezésekkel megállapítani, mint amilyenekkel létrejöttét magyarázzuk, hatása pedig még akkor is tovább élhet, ha az eredeti környezet megváltozott vagy eltűnt. Az építészet túlnyúlhat azon a koron, melyben keletkezett, a társadalmi osztályon, amely létrehívta, s a stíluson, amelyhez tartozik ..." (1—2. kép). 3. A népi építészet jellege, lényege és meghatározása A hagyományos néprajzi jellegű — a paraszti — életforma építészeti alkotásainak vizsgálata az elmúlt emberöltők folyamán, magával a fogalomkör változásával is egyidejűleg jelentős átalakuláson, fejlődésen ment át. A hazai s közvetlenül is érintő és érintkező, s egymással a legszorosabb kapcsolatban álló szomszéd népek, Közép-Európa népi építészete teljes egészében nem választható el egymástól. Sem tárgyi anyagukban, történeti hagyatékukban, sem vizsgálatukban nem különülnek el oly mértékben ; nem mutatnak, s nem mutathatnak oly mélyreható, s egymástól merőben elválasztó jegyeket, hogy minden esetben teljes függetlenségben vizsgálhatók, értelmezhetők és értékelhetők lennének. A közel azonos természeti nagytáj, a lényegében egymással teljes egészében szerves kapcsolatban álló Közép-Európa, s végső soron a Kárpát-medence, külső és belső tartozékaival együttesen, politikai, gazdasági és művelődési adottságaik révén is egységes szemléletet, azonos jellegű vizsgálatot igényelnek. Közép-Európa területi adottságai — a tér —, az egymásba kapcsolódó történeti múlt — az idő —, alapvetően determinálja és koordinálja (egymás mellé rendeli, összehangolja, a cselekmény — az építészet — gyakorlatát és annak eredményeit, emlékanyagát. Az bizonyos, hogy az egykori — a több évszázadon át kialakuló és változó — sa hagyományaiban már részben retrográd, részben fejlődő, hagyaté-