Kecskés Péter (szerk.): Ház és ember, A Szabadtéri Néprajzi Múzeum Közleményei 1. (Szentendre, Szabadtéri Néprajzi Múzeum, 1980)

Tanulmányok - BÍRÓ FRIDERIKA : Zala- és Vas megye paraszti ház- és lakáskultúrája a 19. században (A Szabadtéri Néprajzi Múzeum Nyugat-Dunántúl tájegysége)

Bíró Friderika ZALA- ÉS VAS MEGYE PARASZTI HÁZ- ÉS LAKÁSKULTÚRÁJA A 19. SZÁZADBAN (A Szabadtéri Néprajzi Múzeum Nyugat-Dunántúl tájegysége) Tájegységünk épületei (lakó-, gazdasági- és egyéb melléképületei) Nyugat-Dunántúl szűkebb területének: a Vas megyei Őrség, valamint a zalai Göcsej és Hetes 19. századi népi építészetét kívánják reprezentálni. Területünk sajátos természeti, gazdasági és társadalmi viszonyai révén olyan archaikusnak mondható településformát, építészeti- és lakáskultúrát őrzött meg egészen a legutóbbi időkig, amit másutt ma már csak kis mértékben - szinte csak foltokban — lehet megtalálni. Délnyugati határszélünk kiterjedt erdőségekkel borított, mély folyóvölgyekkel szabdalt dombvidék. Nyugaton az Alpok keleti nyúlványai érintik. Az Alpok közelsége rányomja bélyegét a táj természeti viszonyaira, az egész vidéknek szubalpin jelleget kölcsönöz. Éghajlata az országosnál viszonylag kiegyensúlyozottabb, az ország egyik legcsapadékosabb vidéke.

1 Talaja gyengén termő, agyagos, növénytermesztésre kevésbé alkalmas. Az erdőségek fái zömmel lombhullatók. A dombokat még a 19. század elején is hatalmas tölgyesek és bükkösök borították, noha az Őrség és Hetes erdőségeiben az erdei fenyő is nagy területen megtalálható.

2 Területünk népének életét - még a 19. század derekán is — inkább az önellátó gazdálkodás jellemzte. Az agrártermelésben jelentősebb szerep jutott a legeltetésen és szénagazdálkodáson nyugvó állattartásnak, de fontos funkciója maradt a gyűjtögetésnek is.

3 A szántóföldi növénytermesztés — a már említettek miatt — alacsony színvonalon mozgott. Az 1828. évi összeírás adatai alapján állapították meg, hogy Zala megye „területének középső részein a kétnyomásos gazdálkodás volt általános, legfeljebb az ugarnyomás egy részének vetése kezdődött meg a 19. század első felében. A megye nyugati és délnyugati részén ugarolás nélküli gazdálkodást folytattak a talaj fokozott kiuzsorázásával."

4 A Vas megyei Őrségben viszont ettől eltérő sajátos művelési mód honosodott meg: a falvak közvetlen közelében a belterjesen művelt övezet feküdt, amelyben a nyomásos rendszer, az ugaroltatás kizárásával búzát, rozsot, zabot, kukoricát, krumplit, kölest, utónövényként pedig hajdinát termeltek egymás után meghatározott rendben. A másik, a nyomásost is megelőző égetéses-írtásos művelési mód övezete gyűrűként vette körül ezt a belső művelési zónát, ahol főként rozsot és zabot termeltek. A század második felére a belső övezet fokozatos kiterjesztésével, bővülésével az égetéses-írtásos terület egészen jelentéktelenné zsugorodott.

5 A fő termék mindkét megyében - az 1828-as összeírásokból megállapíthatóan - a rozs volt. Hozama azonban annyira alacsony volt, hogy a lakosság szükségleteit is alig-alig fedezte, piacra éppen ezért igen kevés kerülhetett belőle. A rendkívül mostoha talajviszonyokkal rendelkező tájak parasztsága megélhetésének biztosítása érdekében az őszi munkák befejeztével Somogy, Baranya és Zala megye jobban termő vidékeire járt részes cséplést vállalni. Kapásnövényeket - főként krumplit, kukoricát, káposztát és konyhakerti növényeket - a belső telekföldeken termeltek.

6 Mindenképpen ki kell emelnünk, hogy vidékünkön nagyarányú lentermelést folytattak; évszázadokon át ez adta egyik jellegzetes háznpari tevékenység, a lenfeldolgozás alapanyagát. A jobbágyfelszabadítás s az 1848-as forradalmakat követő nagy európai gabonakonjuktúra hatására a 19. század derekától itt is megkezdődött az önellátó gazdálkodás lassú felbomlása. Mindez azzal járt, hogy az egyoldalú állattenyésztést fokozatosan kiegészítette a vele hovatovább egyenrangú növénytermesztés, s mind a két ágazatban kibontakozóban volt az árutermelés. A gazdasági eszközök gyors átalakulása (pl. a faekét felváltó vastestű Vidacs-eke), az istállózó állattartás kiszélesedése nyomán a trágyatermelés növekedése, s ezáltal a földek fokozottabb trágyázása az 1890as évektől pedig a műtrágya elterjedése a gazdálkodás nagyarányú fellendülésével, s a hozamok ^emelkedésével járt.

7 A szóban forgó tájegységek mostoha természeti adottságai azonban ezt megelőzően hosszú időn át konzerválták az irtáskultúrán és a magasszintű szénagazdálkodáson alapuló állattartást, ami nem kis mértékben hatott a települések és a sajátos településszerkezet kialakulására is.

8 Fában gazdag erdőségei pedig — szinte a 20. század elejéig — mintegy meghatározói lettek a dombvidékekre jellemző faépítkezéses formáknak. A dombtetőkön, völgyekben és a laposabb sík területeken kialakult falvak településformája jellegzetes képet mutat. A dombhátakon és patakvölgyekben meghúzódó falvakra az ún. szeres településforma jellemző. A belső telkek és a lakóházak hol távolabb, hol közelebb fekszenek egymáshoz, néha egy-egy beépítetlen telek, fenyőliget, szántóföld, rét vagy veteményeskert szakítja meg a sort. Egy-egy szeren 5-10-20 lakóház épült, egy-egy nagyobb falu 7-8 szerből áll. A síkabb, laposabb területen fekvő falvak településformája már utcás, így rendezettebb képet mutat, jóllehet ezek is megőriznek valamit a laza, szórt települési jellegből.

9