Kecskés Péter (szerk.): Ház és ember, A Szabadtéri Néprajzi Múzeum Közleményei 1. (Szentendre, Szabadtéri Néprajzi Múzeum, 1980)

Közlemények - BÍRÓ FRIDERIKA: Tóth János (1900-1978)

építészetére irányult. Itt sejt ve-keresve a sajátosan magyar népi építkezés jellegzetes formavilágát. Mit is kutatott Tóth János közel ötven éven át, miről szól félszáznál több könyve és tanulmánya? Munkáiban előbb az épületek szerkezeti felépítését, díszítőelemeit, az építőanyag felhasználásának formáit vizsgálta. Felismerte a folyamatok történetiségét, ezért fordult figyelme a népi építőművészet „ősi" értékei felé. Megszállottként kutatta a jellegzetességeket. Az épületek mellett az udvarok, utcák, terek, a településformák és — szerkezetek együttesét, kölcsönhatását nyomozta, összefüggésében látva mindig az építményt és környezetét. A népi építkezés kompozíciós módszerei álltak képelemzései középpontjában. A törvényszerűségek, a hagyományozódás formái és módozatai izgatták kezdettől fogva. Szükségképpen kellett hát kutatnia az építészet- és faluesztétika sajátosságait is. Tudta, pontosan kimutatta, hogy a népi — főként paraszti — építkezés mennyi mindent vett és alakított át a nagy építészeti stílusokból, hogyan érlelte azokat sajátos a maga körülményeihez s adottságaihoz igazodó építészetté. Nézeteinek akár summázataként is felfogható utolsó nyüatkozata: fél évszázadon át „elemeztem építőművészetünk legértékesebb alkotásait az Árpádoktól napjainkig, hogy megtaláljam azokat a sajátos jegyeket, amelyek építőművészetünket megkülönböztetik minden körülöttünk élő nép alkotásától. Azt találtam, hogy a legkiválóbb alkotásokat a megbízó mecénás és az építőművész együttes akarata hozta létre. Azt találtam, hogy van és mindig is volt sajátos építőművészetünk. Külföldi tanulmányútjaim csak megerősítettek a tradíciók tiszteletében." A jellegzetes vonásokat és történelmi folyamatokat egyre jobban megismerve, okkal írta a hagyományait elvető faluról: „a századforduló sokat rontott a falu arcán. A kontárok tönkretették a faluk harmonikus képét, megzavarták a falusi utcák ritmusát, az egyszerű házakat eltorzították és a falvakat össze-vissza színezték." Azt szerette volna, ha a falusi házakat megtervezők és építők felhasználnák a hagyományos paraszti építészet elemeit; azt kívánta volna, hogy a népi építőművészet jellege valamilyen módon továbbéljen. Azt akarta volna, hogy a ,,nép megismerje és megszeresse saját alkotásait, megbecsülje hagyományait és ezek szellemében építse tovább faluját." Ábrándokat kergetett volna? Látta a gyakorlati tennivalókat is. ,Az új képesítési törvényerejű rendelet — írta — csak szívós népi műemlékvédelmi felvilágosító munkával, a falusi mesterek továbbképzésével, a járási mérnöki szervek megfelelő kiépítésével orvosolhatja a súlyos hibákat és mulasztásokat." Korán felismerte: ha a kockaházas „újhullám" végképp elsöpörné a hagyományos építészet formavilágát, legalább néhány jellegzetes objektumot illenék megmentenünk, hogy mégis legyen mit tovább hagyományozni a jövőnek. Mert ezek a „műemlékek" az emlékeztető és önismereti célokon túlmenően egyszer hátha jók lesznek még másra is... Ezért beszélt már a harmincas évek végén a népi műemlékek védelméről. Fölvetése akkor persze visszhangtalan maradt. Húsz esztendő telt el, amíg szocialista rendünk a hatósági védelmet kiterjesztette a népi műemlékekre is. Az ötvenes évek végén aztán — nem ok és érdem nélkül - éppen Tóth János kapta munkahelyi feladatként a népi műemlékek felkutatásának és védelmének megszervezését. Az Építésügyi Minisztérium munkatársaként kollegáival ő indította el nálunk a módszeres műemlékvédelmi munkálatokat, falukutatásaival pedig lerakta a ma is folyó népi műemléki vizsgálatok alapjait. Okkal örült, amikor egy-egy jellegzetes épületet sikerült műemlékké nyilvánítani. Kezdeményezője és aktív szervezője volt a szombathelyi és zalaegerszegi szabadtéri múzeumoknak, lelkesen vállalt részt megtervezésükben. Nemzedékhez tartozott — és mégis magányos maradt. Csendben, utolsó éveit nem számítva többnyire magárahagyottan végezte a magának kiszabott tennivalót. Nem csapott maga körül lármát, s nem csaptak mások sem körülötte. Annyira nem, hogy a Le Corbusier elismerésével kitüntetett építész neve — és ez már szinte bántó — még az építőművészeti lexikonban sem kapott helyet. A csöndes természet — alkati adottság, a magányosság azonban rendszerint nagyobb^ bonyolultabb tényezők eredője. Könnyen mondhatnánk, hogy az időbeli megkésés, a későbbi indulás miatt válhatott Tóth János magányossá. A félrehúzódásban és félreszorulásban alighanem belejátszott ez is. Fontosabb azonban ennél, hogy a megkésettség folytán neki - többre, kevesebbre? - mindenképpen másra kellett vállalkozni, mint egykori pályatársainak. Ugy vélte és azt vallotta: nem lehet a népi építészet néhány jellegzetes, nem is mindig eredeti motívumának felületes, formális átplántálásával megújítani építőművészetünket. Ahhoz az eredeti anyag teljes feltárása szükségeltetik. Feltérképezése és kataszterbe vétele mindannak, amit az építész az alámerülő múltból még megtalálhat. A leltár persze nem önmagáért készült. Hanem azért, mert „a népi építőművészet — írta — éppen úgy megtermékenyítheti építőművészetünket, mint ahogy a népi zene is indítást adott a korszerű magyar zene megteremtéséhez." A kései pályatárs mintha tovább mélyítette volna, amit a századelő nemzedéke elkezdett. Alapozó munkát végzett, szakaszé rűbben szólva: „mélyépített." A rátervezés, a „panelek" felhúzása már másokra maradt. Meglehet, hogy az „utolsó tag" sokkal inkább összekötő volt a korábbi nagy s a mostanában megújuló fiatal magyar építésznemzedék között? A válaszadás messze kívülesik a néprajzos illetékességi körén. Bármint is Ítélkezik azonban az építőművészet, amit Keresztúry Dezső mondott róla, kétséges sem ma, sem holnap nem lehet: „Azok közé a tisztalelkű magyar szakemberek közé tartozott, akik sem szakemberségükből, sem magyarságukból nem csináltak színházat. Csendben dolgozott, de annál eredményesebben."