Kecskés Péter (szerk.): Ház és ember, A Szabadtéri Néprajzi Múzeum Közleményei 1. (Szentendre, Szabadtéri Néprajzi Múzeum, 1980)

Tanulmányok - ZENTAI TÜNDE: A dél-dunántúli település és népi építkezés változásai a 19. században (A Szabadtéri Néprajzi Múzeum dél-dunántúli tájegysége)

nek hagyományait is közvetíti. Tornáctípusa (33. kép) Baranyának ezen a tágabb vidékén az 1840-es évekből szép számmal ismert. Az épület bontására még nem került sor, így csak külső leírásra hagyatkozhatunk. Szoba-szoba-konyha-kamra-nyárikonyha-istálló-pajta beosztású, L-alakú alápincézett vályogépület, utcára néző két szobával. Megjegyzendő, hogy vert- és vályogfalu házak Drávapalkonyán nagyobb számban csak az 1827-es árvíz után épültek, s lassan kiszorították a talpasvázas építkezést.

101 A kiválasztott lakóház tetőszerkezete szarufás-torokgerendás, mestergerendás pórfödémmel. Konyhája alulról borított, tapasztott födémű melegkonyha. A szabadkémény (vályog dongaboltozatú) a nyári konyhában van, alatta lapos, szögletes kemence. Helyiségei mind földpadlósak. Belső telke „másfél örökség", olyan széles, hogy a közepén álló gémeskút körül a kocsi megfordulhatott. Az udvart szinte teljesen körülveszik az épületek, a veteményes kert felőli üres szakaszt kerítés zárja. Sertésóla a zsüipelt fadisznóólak régi jellegzetes példája. A falu életében igen fontos szerepet töltött be az állattenyésztés, a disznó- és marhatartás mellett kereskedésre lótenyésztéssel is foglalkoztak. Ezzel magyarázható, hogy egy 16 holdas gazdaság ilyen szintű lakóházat és ennyi gazdasági épületet elbírt. A település egyik kivezető útjának torkolatánál, a római katolikus muraszemnyei ház közelében haranglábat helyezünk el. A faépítkezési területen szerte elterjedt, és több helyen máig fönálló faágasos, kúpalakú zsindelyes fedéllel ellátott haranglábak közül a gyöngyfait vagy a somogyapátit szeretnénk megszerezni. A dél-dunántúli tájegység építése még nem kezdődött el, a kiválasztott és megvásárolt épületek közül eddig öt lakóházat és három gazdasági épületet bontottunk le (34. kép). Az épületek berendezési terveinek csak a koncepcióját alakítottuk ki, a tárgyak gyűjtését most végezzük. A házak berendezésével a múlt század második felének lakáskultúráját tudjuk érzékeltetni, egy pár „örökölt" 18. századi darabbal kiegészítve. A szobák berendezése általában a 20. század elejéig fennmaradt diagonális elrendezést tükrözik majd. A bútoranyag a különböző asztalos központok festett fenyőfabútorai mellett az egyes vidékeken mindvégig jelentős keményfa bútor használatát reprezentálja,

102 A berendezettség mértékének és egyes tárgyak korhozkötésének meghatározásához felhasználjuk a történeti adattárunkban lévő nagyszámú paraszti inventarium adatait. A berendezés kérdéseire a későbbiekben még visszatérünk. Összefoglalva az elmondottakat, a Szabadtéri Néprajzi Múzeum VII. tájegységében a dél-dunántúli népi építkezést, annak az erdős vidékeken továbbélő régiesebb változatát és a fejlődéshez jobban alkalmazkodó földépületeit kívánjuk — és tudjuk - bemutatni, a múlt századi település-, gazdasági-társadalmi fejlődés szövetébe ágyazva (35. kép). Hiteles képet szeretnénk alkotni e század népi kultúrájáról, melyben oly jól megfér egymással a csimbókos paraszt és a váraljai bútor.