Fehér Erzsébet szerk.: József Attila válogatott levelezése (Új Magyar Múzeum. Irodalmi dokumentumok gyűjteménye 11. Budapes, 1976)

Levelek

Szeged, 925. febr. 21. Kedvesem, Olyan szomorú vagyok, hogy csak álmaid érthetik meg a beszédem. Ugye, hogy mi megsimogatjuk egymás arcát lefekvés előtt, így, a távolról is ? Hiszen csak száz meg hány kilométerről van szó és remegő vágyaink összetalálkoznak az esthajnalcsillagon, melynek egyik fele a te szivedből, másik fele az enyémből hajlik az égboltozatra. Tudod-e, hogy nem utaztam el hétfőn ? Tudod-e, hogy kedden és szerdán is behunyt szemmel csavarogtam körülötted, hogy melletted legyek, de nehogy meglássalak valahogyan? Most itt ülök nagyon-nagyon fáradtan kicsi lámpásom előtt és mozdulatlan pillantással figyelek a láng közepébe, mint mikor téged néztelek: látni akarlak. Érted? Legalább külön-külön, az arcod, a húsod, a hangod, még a csontjaidat is. És nem látlak, értsd meg, hogy nem látlak ! Milyen hitvány is a tűz, ha nincs a közepiben egy eleven ember. Látod, majdnem vers. Csak téged mondalak s már a rigók ideröppennek ajakamra. De én most olyan, olyan szomorú vagyok. Mint egy új, megvert Néró, aki a Város kigyulladásának pillanatában megvakult. Mit akarsz? Asszony vagy és én néked adom csudálatos tükreimet: íme, nézd meg magadat bennem, hogy vidám szavakkal elbocsáthass. Hogy én ne engedjelek, hogy én legyek a part, aki téged, a folyót, bármilyen riadtan futkosol, én ne engedjelek ki karjaim közül. De mindegy: Erős leszek. A világok tetejébe most még téged is hordanom kell. De erős leszek. Mindent, mindent elbirok én, még azt a mosolyt is amellyel (talán ) ezt a levelet olvasod. Én erős leszek. Csak a föld be ne törjön alattam, amikor elindulok rajta. Csak a te virágzó kezed sikkassza el térdeimet, amikor tehozzád közeledem. Hogy elvesztettem ex librisünket ? Hát minek nekem az az ex libris? Hogy terád emlékeztessen? Hiszen itt vagy a bordáim között, csak, csak nem birnak megfogni ügyetlen tenyereim. Kedves, kell, amíg a kezed melege megérzik rajta. Hiszen ha nem