Fehér Erzsébet szerk.: József Attila válogatott levelezése (Új Magyar Múzeum. Irodalmi dokumentumok gyűjteménye 11. Budapes, 1976)

Levelek

mint az előbb még a sötétség a szobát. Most már muszáj irnom, muszáj, pedig eddig — a magam számára kinosan — halogattam, az isten tudja miért. De ahogy fölgyújtottam a lámpát, az a sok mindenfajta érzés, gondolat és szorongás, ami te-ként egészen betöltött, éppúgy szétvált külön fantasztikus és nevetséges darabokba, mint ahogy árnyékokra bomlott a Bötétségi Nincs hangom, ha kettőnkről akarok beszélni hozzád; ha erőltetem, hamisnak érzem és ez fáj. Néha reggelig is ébren vagyok és dolgozom. Nem azért vagyok ébren, hogy dolgozzam, azért dolgozom, mert valamit muszáj csinálnom, ha már nem tudok elaludni. Ha elfáradok, eloltom a lámpát, behunyom szememet, te jössz megint és tárgytalan szorongások lepnek el. Nem valami egészséges vágyódás, — sokkal több annál. Nem is féltés. Semmi, akár csak gyatrán megfogalmazható gondolatom sincs ilyenkor veled kapcsolatban, hanem egészen tetőtől-talpig érzem borzasztó nem-létedet és azt hogy mégis vagy valahol. Nem tudom elképzelni, hogy hogyan jössz, majd ha jössz, hogyan csöngetsz, hogy lépsz be az előszobába, hogyan veted le a kabátod. Igaz, talán nem is lesz rajtad kabát. — Most el tudnám mondani szépen, betűhöz méltóan, hogyan jöttél, hogyan mentél az uccán, nem lehajtott és mégsem egyenes fővel, valami halott mosollyal arcodon. De ez nem az igazi, ez már betű. Azelőtt kinn voltam igazán, most csak nagyon kinn érzem magam a világban, nem érzem magam idehaza, mert te nem vagy itthon. (Itthon, nézd meg, hogy irtam az előbb, — F. L. szokta úgy irni. Ez csak hülye képzelődés, ne bántson téged, — F. L. azóta, amióta beszéltünk róla, most jutott először eszembe. Béke pórusaira.) Most veszem észre, hogy mindaz marhaság, amit irtam, mert közben jókedvem kerekedett. Ugy látszik mégis jó volt leirni ezeket, — csak aztán el ne bizakodj ! Oh Utyrupitty, siess s, gyere vissza s, gyere vissza, s, gyere vissza már! Mert ez a jókedv nem fenékig tejföl. Már el is tűnt és bosszant, hogy érzelmeim igy össze vissza kapkodnak bennem körülötted. Kedveském, gyere ! Igazán szükségem van rád. Ha már vagy, akkor legyél. Gondold meg, hogy fogyok utánad. Már ugy elsiklom a rugók közt, mint a vizicsigák közt az angolna. 18* 275