Fehér Erzsébet szerk.: József Attila válogatott levelezése (Új Magyar Múzeum. Irodalmi dokumentumok gyűjteménye 11. Budapes, 1976)

Levelek

sebb" annál, semhogy a kritizált versek belsejéhez nyúljon. (Ez a tárgyilagosság a káromkodás tárgyilagossága.) Röviden: bosszankodásom (és levelem is) napjaink legostobább, legzagyvább, legaffektáltabban őszintéskedő és legellenszenvesebben modortalan kritikának szerzőjét illeti. Megjegyzem, hogy Babits uj kötete — néhány egész darab és még néhány részlet kivételével — nekem sem tetszett. Egyik ok, amiért tanulmány helyett csak levelet irok Önnek. De tegyük fel, hogy az a kötet egészen rossz. Mentheti ez az Ön szemérmetlenül és vérforralóan rossz kritikáját? Hiszen ha rossz versekről rossz kritikát (nem rosszalót — rosszat !) kellene irni, akkor még önből is jó kritikus válhatnék, akinél még könnyebb helyzetben csak az Ön kritikusa lenne. Holott Ön bizony nagyon gyönge kritikus s ezt óhajtanám Önnel megértetni, egyúttal — sajnos, úgy látszik — igen gyönge fölfogásu olvasó s ez megneheziti munkámat. Nem érti Babits verseit — erről később. Felfogásának gyengesége azonban nem hagyja cserben a költészeten kivül álló területeken, pl. a filozófiában sem. Azért, persze, filozofál. Dehiszen könnyű önnek. Aki pirulás nélkül képes a legrégibb — csak értelmesebben megfogalmazott — közhelyeket olyan divinatórikus szájbőséggel, saját szavainak ködétől annyira földagasztott nagyképpel adni tudtul a hasravágódni köteles emberiségnek, mint Ön teszi pl. elméleti bevezetésében, az irigylésre méltó ember. Mindig önmagában fogja tisztelni a legnagyobb lángelmét s ha ezt bevallja, nem szabad jóhiszeműségében kételkednünk. (Viszont nem fogja megérteni Babitsot, ki a szavalástól való irtózatában ujabban szinte mesterségesen tompitja közhelyszinűvé az önéinél sokkal eredetibb mondanivalóit, ellenkezőleg, peckesebb, de végtelenül ócska pengésű versezetté fogja átirni, szegény feje, Babits természetesen-szándékosan lassú, csendes, finom ritmusát. — Lásd: tárgyi kritikai tanulmány 8—9. o.) Az ilyen irigyelnivalóan bátor férfiú hogyne vélne Amerikát felfedezni, mikor megállapítja, hogy nem az a kérdés: szép-e, vagy nem a költemény, hanem hogy valójában műalkotás-e? Majd bolond lesz ! Szerényen még azt is beismeri, hogy szavaiból egy költészetbölcseleti formatan bontakozik ki. Pedig ez a felfedezés nem felfedezés. Pedig még ez az Amerika sem Amerika.