Fehér Erzsébet szerk.: József Attila válogatott levelezése (Új Magyar Múzeum. Irodalmi dokumentumok gyűjteménye 11. Budapes, 1976)

Levelek

hazamegyek lefeküdni. De azért ne ess kétségbe, tiszta szívemből kijelentem, hogy nem vagyok beteg és nincs semmi komoly bajom. Szörnyű a test, olyan súlyos és muszáj cipelni, hogy a szellem elvégezhesse munkáját. Mint ahogy burok van a léghajó gázán és szörnyű súlyokat cipel, hogy amikor kell, le bírjon szállani. De befejezem bölcsességeimet, annál is inkább, mert magam sem bírom őket kontrollálni, nem tudom, hogy tényleges ön megfigyelésből származnak-é, mosti állapotomban, vagy pedig csak fantáziám motorai működnek. Talán ezt nevezted te continu itásom megszakadásának ? Mert most világosan látszik, menynyire tévedtél — ez az egész nem szellemi, hanem testi, különösképpen pedig okaiban. Csupán nincs kedve összeszedni magát az embernek, mert ez a testtől energiákat von el, amit pedig én most nemigen cselekedhetek meg. De azért miattam ne nyugtalankodj, mert azzal tudod, hogy épp az ellenkezőjét éred el annak, amit szeretnél. Azt pedig már mondtam, hogy a szellem abszolút szabadsággal rendelkezik, míg a test élete determinált. Tehát csak annyira bánkódj, amennyire nem rósz véle szegény tagjaidra újabb terheket. Ezt megteheted és mindenki megteheti, az is, aki úgy véli, hogy nincsen akarata —, csak ezt be kell látnia. Be kell látnom, hogy a szellem hat és bármilyen pipogya voltam is azonnal a legszörnyűbb akarat birtokosa leszek. Amint észreveszed, e levél írása közben alkalmazom tételemet, éspedig szerencsével. Bárha most érted spórolnom kell még a hajammal is. Azt hiszem, a szerelem semmi más, mint a test szörnyű erőfeszítése, hogy ő is oly végtelenül szabad és örökkévaló legyen, mint a szellem, tehát hogy szellemmé váljon. Ez megint a kettősséget igazolja, mert ezzel egyúttal magát öli meg a test — kiradírozza magát a világból, hogy ne legyen más, csak szellem, mert azt hiszi, hogy ő is azzá válik, holott csak egyszerűen megszűnik élni. Észreveszi (ami már sok a testtől) a gyönyörű fényességet a hegyen és nem elég néki, hogy az ő arca is felragyog, csúcsi lakó akar lenni, ura a várnak, és megy előre és mennél közelebb ér, annál inkább kisebbé válik maga, nehogy árnyéka megnőjön, míg végül elfogy. Ne félj, én nem akarok elfogyni. És minthogy így van, szellememet ezennel bezárom mindaddig, míg szegény testem nem 15 József Attila 225