Fehér Erzsébet szerk.: József Attila válogatott levelezése (Új Magyar Múzeum. Irodalmi dokumentumok gyűjteménye 11. Budapes, 1976)

Levelek

Tavaszom, hajnalom lakatja. Szerelmem atyja el ne dülj ! Bár reszketésre született, böködik nagy csontú szelek, hópelyhek zümmögik körül. Látod, inkább verset írtam semminthogy a levelem legyen barna. Mindjárt le is gépelem, hogy ne rontsd vele a szemedet. Kedvesem, hogy eddig nem irtam annak okát jól sejtetted, most sietek és expressz küldöm utánad ezt a néhány sort. Ne félj, most már rendesen irok majd és mindig küldök egy-egy verset minden levelemben. A Rólad való, Néked való vers úgyis ünnepem, és ünnepelni nagyon nagyon kell már. Hiszen akkor van az én születésnapom, amikor rádgondolok és születésnapjaimra eddig úgyse kaptam én soha semmit. Márti, ha nem is gondolsz rám sokat, akkor is ird azt nekem, jólesik, ha elhiteted, és én ugy is könnyen elhiszem neked. Erdősnek telefonáltam, a héten valamelyik nap föl is megyek hozzá. Kecskékkel nem beszéltem — kerülöm az embereket, még a jókat is. De most, hogy reklamálod, fölnézek hozzájuk, bár ugy érzem, hogy az égvilágon senki számára nincs mondanivalóm és most hiába szólnak énhozzám okosan. Tudod-e, mennyi az, egy év ? Hányszor kell lefeküdni, hányszor kell fölkelni, egyedül? És hány rendes ember derűjét kell tönkre tennem, azért mert kedvetlen vagyok ! ? Hiába minden nyájasságom, röviden felelek, nem figyelek és két ismerősöm már meg is sértődött, azt hiszik, hogy az orromat hordom magasan. Pedig jaj de alacsonyan vagyok én mindenestül és aki magasra tartana az messze jár. Éd esem, kicsim, borzasztó, nem tudom mi lesz velem így nélküled. Tanulni tanulok — mert az exercisesek között ott a szavad. Hogy a hivatalban megállom majd a helyem, az kétségtelen. De itt, kinn a világban? Csókollak sokszor és ölellek és hosszabb levelet is írok, de ezzel szaladok már a pályaudvarra, hogy mennél hamarabb gondolj reám. Csókol megint és mindig és nagyon szeret Attila Anya kezét csókolom, Apát üdvözlöm szeretettel.