Vezér Erzsébet szerk.: Feljegyzések és levelek a Nyugatról (Új Magyar Múzeum. Irodalmi dokumentumok gyűjteménye 10. Budapes, 1975)

Följegyzések a Nyugat folyóiratról és környékéről

kánontalansága volt, s a szellemi egység abban nyilvánult, hogy az írók megbecsülték a Nyugatot, Osvát szellemi irányítását, megbecsülték a maguk tollát, s a legjavát adták, amit agyuk és szívük produkált. A Nyugat írói érezték, anélkül, hogy erről beszéltek volna, hogy a legnemesebb közügy szolgálatában állanak. Mindenki azt írhatta, amit írnia adatott; sem hazafias szólamoknak nem kellett eleget tennie, sem vallási, sem pártpolitikai fegyelem nem nehezedett tollára, sem szemforgató erkölcs nem akadályozta, hogy a szexualitás dolgairól őszintén írjon. (Néha az ügyészség.) Osvát Ernő csak azt követelte meg a Nyugat íróitól, hogy amit vallanak, azt meggyőződéssel tegyék, legyen mondanivalójuk és írni tudjanak. Tévedhetett elvei alkalmazásában - ritkán ! - , de az ő bíráló elvei voltak azok. amelyek több, mint harminc éven át megőrizni tudták a Nyugat különös friss, szinte tengervíz ízű levegőjét. Külön fejezetet kéne írni, hogy az ilyen irányítás mellett mi minden fért össze , milyen ellentétek, paradoxonok, hitekben, világnézetekben, vérmérsékletekben, stílusokban a Nyugat hasábjain ! Milyen természetesen fért össze Móricz Zsigmond gyönyörű magyarsága Heltai Jenő városi nyelvével és Szomory Dezső szomoriságaval; Ambrus Zoltán gentlemansége Kassák Lajos szélsőbaloldali feketeinges partizánságá

val; Halász Imre higgadt bölcsessége, mondjuk Kunfi Zsigmond marxi vallomásával. Ez az, ami megművelte, hogy a csonka Nyugatköteteket lapozva a Libraryben, cikkeiről mindig az az érzésem, hogy a mának írták. Különösen érdekes, hogy Osvát ezt nem írásaival érte el, hanem emberi és írói kvalitásaival. Mert, bár írása nem jelent meg a Nyugatban, vagy csak egy: az írástudók árulásáról, erről az örök témáról, mégis író volt, a legnemesebb fajtából, es nem kéznélküli Raffael, mert mint mondottuk a Nyugat ideje előtt sűrűn hozták írásait a lapok. A Nyugatnál mintha összeférhetetlennek tartotta volna szerkesztői hivatásával, vagy mintha valami egészen magas mértéket szabott volna kötelezőnek magára, melyet úgy érezte elérni nem tud. A szerkesztői munka számára valóban hivatás volt, valami misztikus együttélés az írókkal, akikkel ha tárgyalt, ha írásaikat olvasta, a teremtés órái voltak. Elképzelhetetlen elmerültsépgel olvasott, kéziratokat épp úgy, mint könyveket; nem isM