Vezér Erzsébet szerk.: Feljegyzések és levelek a Nyugatról (Új Magyar Múzeum. Irodalmi dokumentumok gyűjteménye 10. Budapes, 1975)

Följegyzések a Nyugat folyóiratról és környékéről

Mit is válaszolhatnék erre, mikor teljes mértékben átérzem mulasztásom súlyát ! Az amerikai közjogból tán a legjobban ismerik, a külföldön is, az un. ötödik amend mentet, mely szerint ha a hatóság valakitől olyasmit kérdez, amire való felelet az illetőnek kárt okozhat, akkor az erre a törvényre való hivatkozással a válaszadást megtagadhatja. De mégis hadd válaszoljak. Nekem nincs, tán nem is volt a legkisebb kétségem sem a tekintetben, hogy Ady, Babits, Ignotus, Móricz, Osvát mellett ülve érdemes lett volna jegyezni szavaikat, még azokat is, miket nem lett volna érdemes. Talán valami magam előtt is titkolt gőg gátolt meg, hogy barátok, kortársak mellett azzal az elhatározottsággal üljek, hogy jegyezzem szavaikat az utókor számára. Kínosan rejtve merénylő szándékomat, mit barátaim, ha csak sejtették volna kísérletemet, nevetségbe fulasztottak volna. A Goethe Eckermann eset más volt, Egy lelkes ifjú ember ült a jupiteri öreg úr mellett, aki erre az ifjúra bízta írásainak rendezését. És Goethének örömet okozott, hogy formálhatja azt az ifjút, ki írónak készült, s beszélgetései, ugyanakkor mikor ezt a magasrangú pedagógiai célt szolgálták, egy befejezett élet gazdag tapasztalataiból leszűrt bölcsességek bőségszaruját öntötték elénk, mintegy végső ajándékul. De hát ez a magyarázkodás utólagos bölcsesség, ami addig eszembe sem jutott, míg amerikai barátom felelősségre nem vont mulasztásomért. Szóval Eckermann sem lett belőlem, holott ezeket a beszélgetéseket Goethe munkái között a legrangosabbak közé kell számítanunk. E fejtegetések folyamán többször fölvettetem magamban a kérdést, hogy van-e jelentőségük ezeknek az emlékezéseknek, melyeket itt a Nyugat embereiről, minden rendszer nélkül, csaknem ötletszerűen, papírra vetek? Vajon több-e ez, mint a magam megmutatásának, az exhibiciónak egy fajtája? Végül is írókról van szó akiknek művei megmaradnak, helyettük beszélnek s tanúskodnak arról, amiben különbek voltak másoknál, mirevaló többet mondani róluk, különösségeikről, fogyatékosságaikról, általában arról, amiben semmivel sem voltak különbek embertársaiknál? Az ő erényeik a műveik. Nem új kérdés ez, az angol és francia irodalomban sokszor fölmerült, s végül azok is, akik szigorúan ,,az írót műveiből" elv alapján állottak, kritikai műveikben soha nem tudták ezt az elvet kö-