Vezér Erzsébet szerk.: Feljegyzések és levelek a Nyugatról (Új Magyar Múzeum. Irodalmi dokumentumok gyűjteménye 10. Budapes, 1975)

Följegyzések a Nyugat folyóiratról és környékéről

Világnézleti vagy politikai meggyőződése soha íróval szembe nem állított, ha embernek éreztem az embertelenségben. Egy-egy tréfás szóval fejeztem ki, hogy másként gondolkozók, de nem hiszem, hogy türelmetlenséget bárki is szememre vethetne. (Bár ki tudja, — az ember olyan könnyen ad magának absolutiot.) Rám nem hatott idegenszerűen, mikor 1919-ben Babitsot több jóbarátommal együtt, a másik, a forradalmi oldalon találtam: ez lelki alkatából folyt, és épp úgy nem hatott rám oly idegenszerűen, mint Gellértre vagy Osvátra, amikor 1919 telén egy brilliánsul megírt palinódiában Magyar költő kilencszáztizenkilencben Babits múló világnézletnek mondja, aminek realizálásához nemrég annyi reményt fűzött. Számomra Babits így is Babits maradt. S Lukács György írásaiban is az embert kerestem, s a számomra idegen dialektikája mögött megtalálni véltem. Mikor otthon támadták, az embert sajnáltam őszintén, bár egy ízben magam is írtam egy tréfálkozó cikket érdekes Goethe-könyvéről. (Abban a formában, ezt Leon Blumtól vettem —, hogy Goethe beszélgetést folytat Eckermannal Lukács György könyvéről. Ha nem fogytam volna ki a papírból, ezt is közölném.) És mégis, velem is megtörtént, hogy embertelen voltam. Egy ilyen esetet meggyónok, nyilván több is volt. A náciidőkben, de még bevonulásuk előtt, fölkeresett engem egy méltán jónevű magyar író, és elmondotta, hogy nyilas részről komoly üldözésnek van kitéve, külföldre készül, segítsem meg ebben. Ridegen nemet mondtam, alig is emlékszek több ilyen esetre; nemet mondtam, mert nem szíveltem az illetőt, de hogy mért nem, akkor sem tudtam volna értelmesen megmagyarázni, ma sem tudom. De erre az írót és magamat megszégyenítő jelenetre sűrűn gondolok, és szégyellem magam. Üldozött ember volt később is, de én már korábban szégyelltem magam, de továbbra sem szíveltem, mert már azt is az ő terhére írtam, hogy méltatlanul viselkedtem. Van valami enyhe ]>enitencia abban, hogy ezt elmondom. Cholnoky László tragédiájára gondolok a legtöbbet Osvát Ernőé mellett. Legtöbbet, mert emlékezésem rájuk, mindig valami bűntudattal jár. Bűntudat: nem a helyes, mert gőgös kifejezés, mintha bármelyiknek sorsa alakulásába beleszólhattam