Vezér Erzsébet szerk.: Feljegyzések és levelek a Nyugatról (Új Magyar Múzeum. Irodalmi dokumentumok gyűjteménye 10. Budapes, 1975)
Fenyő Miksa írói pályája
talán a teremtő szellemmel egyenrangúnak, sőt mi több, annál feljebbvalónak hirdetheti, s így mértéktelen hiúságát kielégítve, végül mégis a zseni szolgálatába állíthatja pökhendi külsőségek ellenére végeredményben áhítatos és igaz kritikáját." 32 S ez a megállapítás alaposan megszelídítve alkalmazható Fenyő kritikai módszerére is. Kerr maga is tiltakozik az impresszionista minősítés ellen Das neue Drama c. könyve első kiadásának előszavában, 1904ben még szelídebben: ,,Ein Nur-Impressionist könnte sich als Kritiker begraben lassen . . . Impressionismus ist nicht Kritik; es gilt auch sachliche Förderungen . . . " M 1917-es előszavában már hosszasan sorolja azokat a vonásokat, melyek megkülönböztetik az impresszionistáktól, sőt valami olyat is leír, ami egy ortodox impresszionista szemében valóságos eretnekségnek számít: „Beschäftigungen mit der Kunst ja. Bis aufs Herzblut. Aber sie waren fast immer ein Vorwand für den Kampf um eine kühne vernünftigere Menschenordnung." 34 Hogy ez a világnézeti fordulat hogyan ment végbe és végbement-e valójában Kerr kritikai gyakorlatában, annak kielemzése a Kerr-kutatókra tartozik. De annyit talán leszűrhetünk belőle, hogy az impresszionista kritika liberalizmusa arra is lehetőséget ad, hogy saját alapelveivel is szembefordulhasson, s ez Kerrel és Fenyővel is gyakran megesett. Erre céloz Lukács nagy impresszionista-ellenes vádiratában: „Az igazán nagy impresszionisták annyiban igazán nagyok amennyiben nem impresszionisták." 35 Fenyőre természetesen a korai Kerr hatott, s ezt a hatást talán el is túlozták a kortársak, mikor gúnyolódtak felette, (nagykerreskedőnek csúfolták); Gellért Oszkár még emlékirataiban is ironikus hangsúllyal beszél róla. Bizonyára ez az oka annak, hogy Fenyő pályája végén maga is védekezik a Kerr-hatás ellen, és rossznéven veszi Komlós Aladártól, hogy ezt az akadémiai Irodalomtörténetben megírja róla. Úgy érzi, hogy a Kerrhatás csak pályája elejére érvényes: „Kritikai példaképem nem volt Alfred Kerr . . . hadd mondom el én, kellő kompetenciával, hogy kétségtelenül hatott rám, a huszonötéves íróra Kerr ötletessége, eredetisége, írnitudása, ítéleteinek élessége, de hogy aztán még ki mindenki hatott rám, Heinétől Sainte-Beuve-ig, F. Vischerig, Gyulai Pálig, Péterfy Jenőig, nincs az a választóvíz, mely ezt bennem vagy bármely íróban szételemezni tudná." 38