Vezér Erzsébet szerk.: Feljegyzések és levelek a Nyugatról (Új Magyar Múzeum. Irodalmi dokumentumok gyűjteménye 10. Budapes, 1975)

Följegyzések a Nyugat folyóiratról és környékéről

AZ EMLÉKEZÉS Keserű szemrehányást teszek magamnak, hány együttlét kedves alkalmát szalasztottam el, hány meleg baráti kézszorítást, hány lehetőséget arra, hogy a géniusz sugárkévéjében az ember önmagának is különb színben tűnjön fel. Milyen pazarló könnyelműség ! Milyen boldogan hoznám vissza a visszahozhatatlant, hogy zsugori lélekkel rakosgassam el az együttlét óráinak emlékéit, ahogy könyvekről, emberekről, a világ dolgairól beszél vagy kérdez (megvolt a ritka képessége mások beszédjének meghallgatására), okosan, lényegbe vágóan, a magasrangú humanizmusnak olyan légkörét varázsolva egyszerű szavai köré, hogy az ember nyugtalankodva kérdi: hol az Eckermann, ki mindezt híven följegyezte az utókor számára, öröm volt beszélgetni vele, hallani, amint visszakanyarodva magányos alpesi útjáról, melyen keresve-kutatva hány remek íráson keresztül ..hogy mik vagyunk és hova is megyünk és mi vár reánk." Meleg érdeklődéssel, szinte kíváncsian fordult a mindennap problémái felé, melyek az ő érdeklődésének golfáramától érintve, jelentőségükben megnövekedtek, szinte metafizikaivá magasultak. Visszaidézni próbálom azokat a beszélgetéseket, melyeket vele az ország dolgairól, a világ dolgairól, a magyarság sorsos útjáról folytattam, ahogy ezekről kérdezett, vitázott, ahogy izgatottan kereste, hogy a világ dolgainak alakulása hogyan szolgálja az emberiséget s emberiességet és hogyan őrizheti meg e világkataklizmában az emberiség számára a magyarság kincsét. („Hogy szolgálhatom az emberiséget, ha meg nem őrzök magamban minden színt, minden kincset, ami az emberiséget gazdagíthatja?") Hogy lehet az, hogy ilyen beszélgetések után hazatérve nem ültem izgatottan az íróasztalhoz, hogy szavait, kérdéseit, nézését följegyezzem? Hogy lehet az, hogy nem kerestem újra meg újra az alkalmat, hogy beszéljek vele erről és másról, a nemzeteken felülálló, egész világnak szóló katolikus igazságról, Spinozáról és Bergsonról, kik olyan közel álltak agyához és szívéhez, Szent Ágostonról, akinek lényegéről egy tökéletes tanulmányban világosított meg engem, Balas8áról és Széchenyiről, Leopardiról és angol költőkről, bárkiről, bármiről . . . milyen vétek és veszteség, hogy elmulasztottam.