Vezér Erzsébet szerk.: Feljegyzések és levelek a Nyugatról (Új Magyar Múzeum. Irodalmi dokumentumok gyűjteménye 10. Budapes, 1975)

Följegyzések a Nyugat folyóiratról és környékéről

vijjogva, ugatva kurjantottak fel, ha egyet megláttak közülünk: »Cic mórica. Ebben az órában, mikor e sorokat írom, a magyar főrendiház együtt ül, és a zsidótörvényjavaslat utolsó döntését hozza. 1939. április 18." S hozzáteszi: „Bennem felrémült a saját életemnek zsidótörvénye, amit a prügyi plebiscitum ugyanilyen szenvedéllyel hozott meg a Móricz-fajta ellen. Az ítélet tömör jelszóban csapott ki, s a jelszó ellen semmi védekezés. A számumot nem lehet bölcs szavakkal megállítani". Megrendítő sorok és látható az egésznek lüktető, szaggatott stílusából, hogy Móricz mennyire meg volt rendülve, mikor leírta. Akik kíváncsiak a „Cic móric" esetre, olvassák el az Életem regényét, — ettől függetlenül is érdemes elolvasni. Nem sok ilyen őszinte ós jól megírt önéletrajzi munka van. És ami 1939 után jött, vergődés, kínlódás volt számára. Utolsó levelét nekem 1942 február 17-én írta: „Kedves Miksám, jákobi küzdelmet folytatok az öregség angyalával. Míg írok, én vagyok felül. De mikor írok ? Még ennyi levélre is hat hétig készülök. Most is három pokoli éjszakám volt. Nem vagyok üdítő látvány. Különben szeretettel ölel Móricz." Aztán utóiratnak: „Nagyon szeretnélek látni, gyere ki 1" Valamelyik Nyugat-ünnepély alkalmából írt szíves sorokat a Nyugat három alapítójáról. Rólam azt írta: „És Fenyő Miksa, aki valóban a biztosítószelep volt ebben a különös gépezetben. Kritikai szelleme elsősorban magát a lap irányítását, megcsinálását tartotta féken, s csak azután irányult az irodalmi termés felé. Fenyő Miksa volt e triumvirátus szilárd alapja. Munkája nem került annyira a nyilvánosság elé, mint társaié, de nem kisebb és nem kevésbé fontos. S íme a neve is lekerült a lapról, mert egy másik szerelme, a politika csábította el". Bujdosásom idején 1944 nyarán azt írtam naplómba (Az elsodort ország) : „Van-e magyar író, aki írja, megírja e szörnyű válság napjait? Író, ki lélekben átéli, amit ma a gazok hatalmába került, ebek harmincadjára jutott ország átél, osztályok átélnek, egyének átszenvednek ? író, aki ott ül dolgozószobájában és lelki rádiójának hullámain hallgatja a felülkerekedett betyárok hatalmi tobzódását, hitek, erkölcsök megtagadását, a keleti front mészárszékére küldött magyar ifjak búcsúzkodását, német gázkamrákba hurcolt zsidók jaj kiáltását és ami vastagbetűs szenzációval még ezek a hónapok szolgálnak? Hallgatja, szelektálja, temperamentumán és ítélőképességén átszűri, hogy írói remekműben adja