Vezér Erzsébet szerk.: Feljegyzések és levelek a Nyugatról (Új Magyar Múzeum. Irodalmi dokumentumok gyűjteménye 10. Budapes, 1975)

Fenyő Miksa írói pályája

kifejezésre jutó felfogás időközben megváltozott. Csakhogy ez a különbség sem dönti el a kritika művészet jellegét, hanem az irodalomtudománynak azt a sajátságát példázza, hogy nem ismer általánosan alkalmazható, egzakt szabályokat, mint a terszettudományok, csak pontosan megfogalmazható elveket, nagy vonalakban megnyilvánuló általános törvényszerűségeket. Ezek pedig akkor is szervesen hozzátartoznak az emberi gondolkodás történetéhez, ha egyik-másik elvet időközben meghaladja és kiiktatja a fejlődés. Lessing esetében mellesleg nem így áll a dolog. A Hamburgi Dramaturgiában a klasszikus tragédiáról kifejtett nézeteiből a marxista esztétika is sokat merített, és teljességgel elévülhetetlen annak a gyakorlati harcnak a társadalmi-történeti jelentősége is, melynek hevében Lessing elméleti tételei megszülettek. Véleményünk szerint az egész kérdésfeltevés ebben a merev formában hamis. Híven tükrözi az impresszionista kritika végletes agnoszticizmusát, és megkerüli az igazán lényeges problémát a kritikával kapcsolatban, ti. azt, hogy a kritikának és minden művészetről szóló írásnak egységes nézőpontból kell szemlélnie a művész és a világ, művészet és valóság viszonyát, akármelyik pólusról indul is el, és akármilyen módszerrel közelít is ehhez a viszonyhoz. Lukácsot később is foglalkoztatja a művész és a kritikus viszonyának kérdése, de nem az előbbi, mesterségesen konstruált ellentét formájában. (Az impresszionizmusról alkotott súlyosan elítélő véleménye híres 1910-es cikkétől

25 fogva mindvégig változatlan maradt.) Egy 1939-es tanulmányában

26 kifejti, hogy a kritika kétféleképpen közeledhet tárgyához: a művész saját alkotói élményén keresztül jut el a konkrét műben megnyilvánuló törvényszerűséghez, a filozófus pedig mindig az objektív társadalmi-történeti törvényszerűségek viszonylatában közelíti meg a művészi alkotást. Itt Lukács két szélsőséges típust vázol fel: a művészkritikus és a filozófuskritikus portréját, melyeket mi csak eszményként fogadhatunk el, de a kritikai gyakorlatban szükségképpen sokféle átmenetet kell feltételeznünk. Ám a mi szempontunkból most nem az a lényeges, hogy eldöntsünk egy a század elején felmerült és — mint láttuk nem is egészen pontosan megfogalmazott alternatívát, sem pedig az, hogy tisztázzuk író és kritikus viszonyát. A mi feladatunk, hogy az impresszionisták által egyhangúlag vallott alaptételből ki-