Vezér Erzsébet szerk.: Feljegyzések és levelek a Nyugatról (Új Magyar Múzeum. Irodalmi dokumentumok gyűjteménye 10. Budapes, 1975)

Fenyő Miksa írói pályája

gal szembesíteni. A realizmus problémája, pontosabban az ezzel a fogalommal való visszaélés foglalkoztatja Herczeg A honszerző c. regényéről szóló kritikájában is, de a ténymegállapításon, ti. azon, hogy a kritikusok rosszul értelmezik ezt a terminust, itt sem megy túl. Nagyon jellemző Fenyőre, hogy még az ifjúi tekintélyromboló merészség hevében is disztingvál s ebben is megmutatkozik egész későbbi pályájának két meghatározó vonása: minőségérzéke és taktikai készsége , míg Riedlben méltányolja az érzékeny írót, és mindvégig tiszteletteljes hangon ír róla, addig Beöthyt kíméletlenül kemény kritikával illeti „Gerincnélküli nyelvezetének hajlékonysága gyakran oly dolgokat fogadtat el velünk jellemzés gyanánt, melyek lényegükben siralmas általánosságok. Vagy éppen ürességek."

7 És bizonyítékul Beöthynek egy jellemzően dagályos mondatát idézi: „Magyarságunk benne [ti. Jókaiban] világló értékének érzése, nemzeti érzésünk tőle oly fényesen tolmácsolt heve, művészi érzésünknek oly hatalmasan táplált, fejlesztett ereje: az, hogy oly büszkék vagyunk rá és benne fajunkra, hogy szükségünk van rá magán és nemzeti életünk harcaiban, hogy szeretjük őt."

8 Persze hogy ezzel szemben Riedl nyelvének költőisége üdülésszámba megy a jófülű kritikus számára: „Inkább ez a tarka színekben játszó próza, mint tudományos irodalmunk halványra betegedett elvont zsargonja."

9 Később a Nyugat-időkben nemcsak megbékül Riedl színvonalas konzervativizmusával, de véleményét kéri a Nyugatról.

10 Fenyő kritikái a Figyelőben nem az elemzés mélységével tűnnek ki, hanem a bennük megnyilvánuló kvalitásérzék biztonságával, az ítélet pontosságával, mondhatni tévedhetetlenségével. Ahogyan Herczeg Ferencet, a polgárság, a dzsentri és a hivatalos irodalom dédelgetett kedvencét a Bizáncról és A honszerzőről írt kritikáiban valóságos értékére szállítja le, ahogyan a tekintélyes Ábrányi Kornélt vagy a népszerű Farkas Pált szinte megsemmisíti vagy Hauptmann darabjának tragikai magját felfejti, mindmegannyi telitalálat. De nemcsak tudós képviselőiben tépázza meg a népnemzeti irodalomtudomány fő ideológusainak tekintélyét, nemcsak a kor hivatalos értékrendjének néhány álnagyságát dönti le a piedesztálról, arra is kísérletet tesz, hogy a megmásíthatatlan nemzeti hagiográfia egyik-másik dogmáját kikezdje. Igaz, ez korában