Illés László - József Farkas szerk.: „Vár egy új világ" (Tanulmányok a szocialista irodalom történetéből 4. Budapest, 1975)

Agárdi Péter: A szocializmus mint költészet

konfliktus keletkezett az aktuális társadalmi-ideológiai helyzet megkövetelte vitahangsúlyok teoretikus jellegű elabszolutizálása, torzítása, historizálása miatt: egyrészről társadalom, ideológia és politika, másrészről tudomány és irodalomkritika viszonyát ma már nem érezzük elvi problémának. S erről a mai szintről árnyaltabban láthatjuk a múlt tanulságos konfliktusait is. Tehát a két világháború közötti marxista kritika József Attila-értelmezéseinek buktatóit és eredményeit is. Egyúttal az 50-es évek első felében érvényesülő, majd a 60-as és 70-es években megfogalmazódó József Attila-koncepciók történeti előzményeit, tágabb, elméleti dimenzióit is. Visszakanyarodva mármost a kritikatörténet tartalmi kérdéseihez: kulcsjelentőségű a marxista esztétika (és irodalomkritika) fejlődésében a munkásmozgalom és az irodalom, a világnézet és az irodalom viszonyának, a témavilágnézet -tartalom—forma „négyesség" értelmezésének, a szerző politikai nézetei és a mű világképi összefüggésének, a művészi hitel és a pártosság mineműségének elméleti és gyakorlati megoldása, megválaszolása. A magyar marxista kritika történetét — e tanulmány szerzője ezt tervezi — erre a problémafejlődésre is föl lehet építeni. Hiszen elméleti-logikai folytonosság, spirális dialektika érvényesül a pártosság, a művészet és szocializmus összefüggésének értelmezése körüli vitákban. A l'art pour Part-típusú vagy az „elvont emberiség"-re és modernségre „épülő" áramlatok éppúgy újratermelődnek — a marxizmusra való hivatkozás keretei között is a történelmi fejlődés ellentmondásossága következtében, mint a trade-unionista, szektás, proletkultos irányzatok. A fejlődés persze nem látszólagos, hanem valóságos, hiszen ezek a marxizmus szempontjából téves alternatívák egyrészt mindig „magasabb szinten" teremtődnek újra, másrészt ez a spirális mozgás nemcsak centrifugális, hanem centripetális erőket is jelez, vagyis a marxista tertium datur korhoz mért szintézisének csúcsteljesítményeit. Az Ady Endre körüli Népszava-vita, Szabó Ervin és Bresztovszky Ernő vitája a proletárköltészetről, a Kassák Lajos szerkesztette Ma és a belőle kiváló kommunista írócsoport közötti, majd a Tanácsköztársaság alatti és a bécsi emigrációbeli viták, az 1927 30 közötti éles hangú (részben ismét csak Kassák Lajos körüli) sajtóviták, a moszkvai irodalmi emigráció platformtervezete körüli disputák, a „tendencia" és „pártosság", az avantgárdé és realizmus témájában jórészt Lukács György kezdeményezte viták, a „népi" írók irodalomszemlélete körüli nézeteltérések és harcok, majd a „munkásírók" vitája, a 30-as évek végén pedig a nemzeti hagyományok és a marxista kultúra viszonyának értelmezése körüli gondolatmozgások stb. hogy a konkrét művek körüli kritikai vitákat ne is említsük -, nos mindezek a kritikai disputák és áramlatok a fölvillantott elméleti kérdések köré épülnek, s emellett természetesen érzékenyen (vagy éppen érzéketlenül) tükrözik a modern magyar irodalom vajúdásait és értékeit. A marxista kritika áramlatai, vitái persze szervesen kapcsolódnak a nemmarxista, a polgári kritika belharcaihoz, vitáihoz is; rendkívül tanulságosak a baloldali polgári kritika és az élvonalbeli marxista gondolkodás egymást kölcsönösen megtermékenyítő, éles vitákban kiszikrázó disputái és érintkezései. Mert ha megírható is külön a marxista kritika története, az érvényes és hiteles elemzés nem vághatja el doktriner mesterkéltséggel a polgári esszéis-