Illés László - József Farkas szerk.: „Vár egy új világ" (Tanulmányok a szocialista irodalom történetéből 4. Budapest, 1975)

Baróti Dezső: Radnóti Miklós és a proletárköltészet

ekkortájt, amikor az állástalan diplomások ezrei várakoztak hiába, hogy egy falat kenyérhez juthassanak, még csak szerény egzisztenciát sem ígért nekünk. De bármennyire különböztünk is egymástól, mégis hamarosan egyek lettünk abban a meggyőződésünkben, hogy egy közeli győzelem felé haladó forradalmi mozgalomhoz csatlakoztunk. Elég volt szertenéznünk a gazdasági válságokkal, sztrájkokkal, tömegtüntetésekkel terhes akkori Európában, hogy mindennap csak erősödjünk ebben a hitünkben. S ami a legfontosabb volt, a kommunista pártok mind ezt a reménységet hirdették. Szívvel-lélekkel részt akartunk venni tehát a forradalom előkészítésében, amelynek győzelmétől egy, a tudatunkban csak rózsaszínű ködökben gomolygó kollektív világ, mégpedig nemcsak új gazdasági és társadalmi rend, legalább annyira egy új életforma, egy új erkölcs és egy új művészet megteremtését is vártuk. Mindebben persze sok hamvas naivitás, de még több tiszta szívű ifjúi lelkesedés volt. A magyar társadalom valóságát jól ismerő és mindenfajta merev dogmatizmustól távol álló Szepesi Imre legelőbb azt javasolta, hogy egyetemi kollégáinkban próbáljunk meg legalábbis valamelyes kritikai szemléletet felébreszteni az ellenforradalom társadalma iránt. Lassú, óvatos és kitartó munkára biztatott, s ez teljesen indokolt volt, hiszen az egyetemi hallgatók többsége számára akkor akár egy mérsékelt polgári demokrácia is valamilyen átkos vörös dolognak számított, s a legtöbbjük egyszerű egyenlőségjelet tett 1918 és 1919 közé. Ajtóstul még azoknál sem rohanhattunk a házba, akik intelligensebbek és valamiképp progresszívebbek voltak a többinél, hiszen még a bajtársi egyesületek jobboldali nézeteitől megfertőzött jogászok vagy medikusok többségénél valamivel mérsékeltebb vagy egyszerűen csak apolitikusabb bölcsészhallgatók nagy részét is mélységes politikai és irodalmi konzervativizmus jellemezte. Ady és a Nyugat szerepe még mindig gyakori vitatéma volt közöttünk, ők a magyar tragédiát pedig egyedül abban látták, hogy a trianoni béke megcsonkította az országot.. . Lassanként mégis sikerült valamelyes progresszív légkört teremteni magunk körül, és némi becsületet szerezni, ahogy akkor szerettük volt mondani a ,,kollektív és szociális magatartás" fogalmának. A személyes érintkezések mellett különösen az egyetemi szemináriumok nyújtottak kitűnő alkalmat a leplezett politikai agitációra. A Sík-szemináriumban hamarosan mi vittük a szót, a jogi kar közgazdasági szemináriumában pedig Erdei és Reitzer. Egyik érdekes szemináriumi vitájáról Radnóti is beszámolt az 1932. március 3-án Fanninak írt levelében, amelynek néhány sorát talán azért érdemes idéznünk, mert az élmény frissességével idézi fel akkori napjaink atmoszféráját: . . . Elmegyek bedobni a levelet Drága. Azt hiszem azért megkapod reggelre. Most 5 óra. 3-kor szoktam bedobni, de most Sík órája után dobom be. Vita volt nála megint. Hogy a költő önmagát fejezi ki. . . Itt elvárja a diszes társaság, hogy járjon a szám, hát bőven kifejtettem, hogy a világháború óta a költő a helyzetét is kifejezi a társadalomban, ezzel lesz kollektív, mert ha csak magát fejezi ki, akkor l'art pour l'art. Heves vitát provokált ki Sík, nekem volt igazam,