Illés László - József Farkas szerk.: „Vár egy új világ" (Tanulmányok a szocialista irodalom történetéből 4. Budapest, 1975)

Szili József: A művészeti visszatükrözés szerkezete Christopher Caudwell és Lukács György esztétikai rendszerében

lan antropológiai tény, hanem az antropológiai és a társadalmi létezés ellentmondásában az emberi kiteljesedés, az emberi „emberré válás" irányába vezető fejlődésfolyamat. Caudwell és Lukács egyetért abban, hogy kialakulása óta az ember biológiailag, antropológiailag lényegi módon nem változott, változásai társadalmi jellegűek. Caudwell e változásban állandó jellegűnek ,,az ösztönök és a környezet közti ellentmondást"

152 látja, amely ,,az ember és a természet harcának"

153 felel meg, s szerinte ennek az ellentmondásnak a kellő mélységű megragadása biztosítja, hogy „a nagy művészetben — a széles körű és mélyreható integrációt végbevivő művészetben — mindig van valami egyetemesség, valami időtlenség, korszakokat átélő tartósság".

154 Az integráció feltételei: „Mivel a művészeti folyamatban a közvetítő tényező a társadalmi én az egyéni tapasztalathoz való viszonyában, nyilvánvaló, hogy a műalkotás által előidézett integráció csak akkor érhető el, ha az integrálandó egyéni tapasztalat megfelel két feltételnek: a) ha fontos, na mély emocionális hajtóerőkkel, nem változó ösztönökkel függ össze, amelyek — minthogy a kultúra változó adaptációi alatt mindig ugyanazok maradnak — a művészeti korszakok által felépített társadalmi énnek csontvázát, fő szervező erejét alkotják; b) ha általános, ha nem csupán a művész vagy még egy-két ember sajátos és ellentmondásos tapasztalata, hanem némán, öntudatlan módon ott lappang a legtöbb ember tapasztalatában."

155 Az időtlenség nem más, mint „az ösztönök időtlensége, a genotípus változatlan, titkos arculata, mely mindig ott rejlik a civilizáció gazdag felépítménye alatt".

vs Ám vigyázat! még ez az idézet sem érthető úgy, mintha Caudwell a genotípus vagy az ösztönök nyers, vak, állati jellegének közvetlen megragadásában, felidézésében látná a művészet maradandóságának feltételét. Az ösztönök azonossága és maradandósága az ösztönök szocializálásával csak az integrációban megszüntetve megőrzött elemként, eredeti formáját eltüntetve alkotja a műalkotás maradandóságának alapját. A művészetet nem a puszta ösztönvilág érdekli a maga változatlanságában — ez így egyébként csak elvontan létezik Caudwell szerint: a valóságban az emberiséget alkotó egyének legelemibb ösztönei is, legalábbis azok, amelyek a művészet szempontjából számba jövő érzelmek biológiai oldalát alkotják, társadalmilag kondicionált emberi ösztönökként működnek. A művész feltárja az új, még meg nem élt, meg nem alkotott érzelmi, magatartásbeli lehetőségeket. A művésznek e közben — Lukács szavával — a „nembeliség" fokára kell emelkednie. Caudwell rendszerében ezt az emberi „nembeliséget" nem az antropológiai azonossággal, hanem az emberi fejlődésre jellemző ellentmondás azonosságával lehet definiálni úgy, hogy az utóbbiban benne rejlik az antropológiai azonosság és az azonosságban való különbözés, a történeti fejlődés egyaránt. Caudwellnél egyfelől ez fejezi ki azt, hogy a művész a „nembeliség" fokán alkot. Másfelől az, hogy a művész „nembelisége" és „különössége" megnyilvánul a művész „normális" emberségében. Caudwell szavai szerint 141 CAUDWELL: 1. m. 201. 144 Uo. 144 I. m. 203. 144 I. m. 202-203. 144 I. m. 203.