Illés László - József Farkas szerk.: „Vár egy új világ" (Tanulmányok a szocialista irodalom történetéből 4. Budapest, 1975)

Szili József: A művészeti visszatükrözés szerkezete Christopher Caudwell és Lukács György esztétikai rendszerében

különböző szinteknek megfelelő, különböző aspektusú megnyilvánulásai és a minden reális létezés anyagi egysége közötti különbség és azonosság ellentmondására kell gondolnunk. Az előbbi esetben a különbség analóg a véletlen eszközhasználat és a mégoly primitív munkafolyamathoz kapcsolódó eszközhasználat közötti különbséggel, a második esetben a valóságos kontinuitást egyfelől a tárgy anyagi maradandósága, másfelől az emberi társadalom természetileg, társadalmilag megalapozott kontinuitása biztosítja. A diszkrét és a kontinuus dialektikája más szinten és másképpen jelenik meg az anyagi, fizikai mozgásszférában, mint a társadalmiban, s ez okozza — az elkülönített anyagi tárgyak felől nézve — a társadalmi létezésmód diszkontinuitásának látszatát. Az „esztétikai" ontológiai státusának meghatározása a továbbiakban is implikálja az ismeretelméleti kérdésfeltevést, sőt az ismeretelméleti kérdések tisztázása mintegy előfeltétele az ontológiai helyzet tisztázásának. Nem egyszerű eldönteni, mi tükröz vissza mit: az esztétikai tárgyat mint magánvalót az emberi tudat, vagy e tárgy révén önmagát. Ha ennél az utóbbi megoldásnál maradunk, fel kell tételeznünk, hogy a tudat olyasmit tükröz vissza az esztétikai tárgyban, amelyet éppen ez a viszony visz bele úgy, hogy a tudat már a tárgyban meglevőként, a tárgy magánvaló tulajdonságaként fogja fel ezt a belevetített tulajdonságot. A tudat így olyasmit tükröz vissza, ami belőle magából ered, s az a tény, hogy ez a tárgy tulajdonságaként jelenik meg előtte, csak a tudat számára való „másléte" ennek a valaminek. Ennek a tárgyba vetített tulajdonságnak teljes mértékben a tárgy tulajdonságaként kell megjelennie. Ez az azonosság nem abszolút, mert a tárgy természeti tulajdonsága csak az esztétikai viszonyban jelenik meg esztétikai tulajdonságként, noha ugyanakkor egyszersmind mint természeti tulajdonság is megjelenik. Ha valóban ez a helyzet, akkor ebben a viszonyban a tudat úgy tükröz vissza egy rajta kívül, tőle függetlenül létező természeti tárgyat, hogy természeti tulajdonságaiban, e természeti közvetítéssel önmagát tükrözi vissza, tehát azt a valamit, ami nem rajta kívül, nem tőle függetlenül létezik. Ez a szituáció az ismeretelméleti szolipszizmus furcsa határesetét jelentheti: ezen a ponton csupán a természeti közvetítés elismerése szól a tudat ismeretelméleti önmagába zártsága ellen. A közvetítés maga persze tovább taglalható, s mivel konkrét időben lejátszódó pszichikai folyamatról van szó, s mivel e viszonynak csak egy vonatkozásában áll fenn az ismeretelméleti objektum-szubjektum viszony, míg más vonatkozásban a tudat is mint a természet része, mint valóságos létező szerepel, a bezártságnak ez a látszata a konkrét szinten megszüntethető. Mindenesetre a tudat nem önmagának éppen azt a részét vagy állapotát tükrözi vissza, amely a megismerés aktusával teljesen azonos, hanem egy másik részét vagy állapotát. Az emberi tudatnak az az ellentmondásossága, hogy biológiai lehetőségekre épülő társadalmi képződmény formájában tárgyias létező, de ugyanakkor funkciója a tárgyi világ anyagi alapú, de közvetlenül nem anyagi jellegű visszatükrözése, lehetővé teszi e vonatkozások szétválasztását és újraegyesítését, ha a visszatükröző és a visszatükrözött tudat funkcionális különbségét vesszük alapul. Ez bizonyos határok között az introspekció formájában is lehetséges; a visszatükrözött tudat további eltárgyiasítása - például az esztétikai tárgy meghatározott tulajdonságaiban — ezt a viszonyt külsővé teszi, s ennyiben egyszerűbbé. Feltehető