Illés László - József Farkas szerk.: „Vár egy új világ" (Tanulmányok a szocialista irodalom történetéből 4. Budapest, 1975)

Werner Mittenzwei: Brecht—Adorno—Marcuse—Lukács küzdelme a hagyományért

tradicionális műalkotásokat a polgári hétköznapiasságban egyszerűen aprópénzre váltja. E helyzetből a kiutat Adorno abban látta, ha a művészet kritikai módon önmagát szünteti meg; ezt a folyamatot a totálisan individualizált műalkotásban látta megvalósulni, az ilyen műnek — úgymond — már nincs kapcsolata a tapasztalati valósággal, s nem ismer többé semmiféle társadalmi igényt. Nem a társadalomkritikai jellegű, tehát változást sürgető műalkotás, hanem az individuálisan autonóm mű szolgáltathatja eszerint a „gyakorlatra, a helyes életre utaló" mozzanatot.

14 Ebből ered jelszava: ,,A művészet feladata ma az, hogy káoszt teremtsen a rendben."

15 Érthető mindebből, hogy Brecht nem tekintette Adornót megfelelő partnernek egy termékeny vitához. A tradíció dialektikátlan elutasítását Brecht már a húszas években értelmetlennek tartotta, midőn pedig művészetfelfogásában még erős radikális elemek keveredtek. Brecht nem kívánta a múlt művészetét affirmatívként kiátkozni, hanem éppen az affirmáló használattól akarta azt elragadni. Éppen ez a felfogás felelt meg a népfront-politika szellemének, és tette zárójelbe Adorno elméletét. Ez utóbbit nem csupán a negáció jellemezte, hanem a teljes kapitulálás is. Brecht egyetértett Adornóval abban, hogy a polgári társadalomban I kultúra javai ugyanúgy árujelleget öltenek, mint minden más termék, de Adornótól eltérően Brecht ebből azt a következtetést vonta le, hogy a kultúra el fogja veszíteni árujellegét és valóban kultúrává válik, ha majd a proletariátus a teljes termelést s benne a művészetit is megszabadítja bilincseitől. Brecht abban látta a művészet értelmét, hogy az segít az embernek úrrá lenni sorsán, a léten. Ezt a hagyományra is érvényesnek tartotta, ezért jegyezte fel Arbeitsjoiirnaljaba a frankfurtiakkal a hagyományról folytatott egyik vita után: ,,... természetesen csak azokat a művészeteket mentik meg, amelyek maguk is részt vesznek az emberiség megmentésében."

16 Élesen ellene mondott e brechti gondolatnak Adorno húsz évvel későbben megfogalmazott, de régről származóan változatlan s újra csak Brechtre célzó fejtegetése: ,,Az elkötelezett irodalom, amely — mint ahogy azt az erkölcsös nyárspolgárok óhajtják — az emberért létezik, elárulja ezt az embert, mivelhogy elárulja azt az ügyet is, amely segíthetne az emberen, ha nem úgy állítaná be magát, mint ami segíthet ... A politikával átszőtt műalkotások számára nem kedvező e kor, de az autonóm művekbe beáramlott a politika, s a legmélyebben épp azokba, amelyek politikailag élettelennek mutatkoztak, olyasformán mint Kafka hasonlata esetében a játékfegyverekkel, aholis az erőszaknélküliség eszméje és a politika okozta feltoluló bénulás felködlő tudata egyesültek".

17 Miközben Brecht Arbeitsjournaljában időről-időre ironikusan vitázott Adorno tui-koncepciójával, Herbert Marcuse neve tulajdonképpen mindig csak a frankfurti Intézet egész körével kapcsolatban kerül említésre. Marcusét Brecht többé vagy kevésbé, de egy fazékba dobta Adornóval. Ez helytálló is volt annyiban, hogy Marcuse művészeti kérdésekben mindig erősen támaszkodott Adornóra. Ha eltekintünk is attól, hogy Brechtet taszította a frankfurti iskola ////sta teoretizálása, és semmi hajlandóságot nem mutatott arra, u

Uo. 134. "TH. W. ADORNO: Minima Moralia. Berlin - Frankfurt a. Main, 1951. 428. "Arbeitsjournal, 22. 8. 42., 280/27. "TH. W. ADORNO: Noten lur Literatur. Frankfurt a. Main, 1965. Bd. III. 133-134.