Illés László - József Farkas szerk.: „Vár egy új világ" (Tanulmányok a szocialista irodalom történetéből 4. Budapest, 1975)

Eberhard Brüning: Az amerikai szocialista irodalom történetéhez

hallottunk arról a nagyszerű teljesítményről, amelyet Önök a színházi és irodalmi kultúra frontján elértek. Világossá vált számunkra, hogy az egész kapitalista világban az Egyesült Államok írói haladnak az élen a háború és a fasizmus elleni harc frontján, készen arra, hogy — amint azt Anatole France mondta —, a világ lelkiismerete legyenek."

45 A kongresszus azt az újdonságot hozta amerikai szempontból, hogy először került sor a széles nyilvánosság előtt egy, a nemzeti irodalom legjobb erőit reprezentáló fórumon oly kollektív vitára,ahol alkotói problémákról, irodalomelméleti kérdésekhez való viszonyról egyaránt szó volt olyan írók között, akik a legkülönbözőbb irányból jöttek, a legváltozatosabb irodalmi irányzatokat képviselték. Harry F. Ward arról beszélt, mi az író szerepe és lehetősége a háború elleni küzdelemben, Edward Dalberg a fasizmus és az író témaköréről szólt, Joseph Freeman az amerikai forradalmi író értékeléséről, Kenneth Burke az amerikai irodalom forradalmi szimbolizmusáról, Granville Hicks a marxista irodalomszemlélet dialektikájáról és fejlődéséről, Edwin Seaver a proletár regényről, James T. Farrell az elbeszélés műfajáról, Isidor Schneider a proletár költészetről, Joseph North a riportázsról, John Howard Lawson a dráma technikájáról. Langston Hughes a néger írók helyzetéről, Mendel Le Sueur a közép-nyugati államok proletárirodalmáról, Eugene Clay A négerprobléma napjaink amerikai irodalmában címmel adott elő, Henry Hart pedig a forradalmi írók publikálási lehetőségeiről. Egy nagyszabású tisztázási folyamat indult el, amely a művészi alkotómunka kérdéseit tárgyalta, az írónak a néppel és a nemzettel szembeni felelősségét húzta alá, s elérte azokat a szellemi köröket is, amelyek még határozatlanok voltak s kívül álltak ezen az áramlaton. Mindennek az lett a következménye, hogy az Egyesült Államokban megnőtt az írók és művészek tekintélye. Növekedett a hit abban, hogy az író aktivizáló társadalmi potenciája jelentős lehet, megingott az a polgári hiedelem, hogy a művészet nem egyéb, mint díszítőelem, az író arra való, hogy kritikai zsörtölődése megnyugtassa a lelkiismeretet, s különben is az íróféle a társadalom perifériáján helyezkedik el, s nem kell vele komolyan számolni. A kongresszus Waldo Frankot választotta egyhangúlag a League of American Writers elnökévé és a Kultúra Védelmére rendezett Párizsi Kongresszus küldöttévé. Ő írta a kongresszus " FRIEDBICH WOLF: Ansprache in Amerika. Aufsätze 1919-1944. Berlin, 1967. 388. Ez az elismerő hang a következő években, s különösképpen a második világháború kitörése után még tovább erősödött. Louis Aragon ezt mondotta pl. fentebb idézett referátumában, amelyet a 3. Amerikai írókongresszus számára készített 1939-ben: „Az íróknak nem állnak rendelkezésükre - legalábbis most nem - sem e világ anyagi javai, sem a kitüntetések, amelyeket a kormányok jeles emberek mellére tűznek: ezért olyan jelentős az a tiszteletadás, amelyet magukra kötelezőnek éreztek az amerikai irodalommal szemben Dreiser személyén keresztül. Azt akarták kifejezni vele, hogy a kultúra nyomorúságának órájában, amikor minden igazságot, minden szépséget, minden igaz nagyságot és még az emberi életet is kihívják a gondolat és haladás megátalkodott ellenségei -, az egész világ afelé a nagy ország felé fordul, amelyben most vagyunk és amely az egyik biztos pont számára abban a reményében, hogy túléli a barbárság mai hullámát, hogy nem süllyed bele az új, sötét középkorba, amelyben baljóslatú lángok egyszerre pusztitják a Francia Enciklopédiát, a szelíd Heine, Tolsztoj és Walt Whitman könyveit, Whitmanét, akinek költészete elviselhetetlen a horogkereszt emberei számára." The Bulletin of The League of American Writers. Congress Issue. L. a 27. sz. jegyzetben, 3.